Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Grün, Max von der: Az üzemi bizottsági tag
már manapság szokás, a fiatalok ki akarnak járni, őket már nem érdekii a kert. Mindig csak a túlórák. Pedig nincs is rá szükség, a nyugdíjamból én is adok valamit hozzá.“ „Igen, igen“ — szólt Brinkhoff. „De a fiatalok fejjel szeretnének a falnak menni“ — mondta az öreg Haugk, és egy kicsit haragos volt. „Milyen gyártmányt akar vásárolni?“ — kérdezte a bizottság tagja. „Ne engem kérdezz, én nem ismerem ki magam ezekben a dolgokban. Valami olasz márka. Én mondom neked, utóbb ő meg a lány minden este csak katalógusok meg prospektusok fölött ül ott hátul, ahol valamikor az istállóm volt, most garázst épített miagának, szép is, én mondom neked. Sőt még ki is tapétázta olyan anyaggal, ami máshol mindig felmaírad. Egy kicsit tarka lett a garázs, de rendes. Micsoda ötletei támadnak manapság egy fiúnak.“ Haugk meg-megcsóválta a fejét, de elégedetten nevetett. „Igen, igen“ — mondta a bizottsági tag. „Mikor akarja a masinát hazahozni? Rövidesen? Drága lesz a motor?“ „A jövő héten — mondta. — Én is örülök már neki, mindig visz majd a galamb- és ba r orruf i k iá 11 ításea. De iné úgy mondd, hogy masina, iazt mondta, hogy az ő gépe lesz a világ legrendesebb motorbiciklije.“ Istenem — gondolta Brimkhoff —, hogyan tud így a délelőttbe élni, mindenki tudja körülötte, de senki se szólt neki. Hogy is adom tudtára az öregnek? Az öreg Haugk fejét hirtelen a bizottsági tag felé fordította, és gyorsan megkérdezte: „Tulajdonképpen mit csinálsz itt a mi környékünkön? Galambot akarsz venni?“ Még valóban nem tudott meg semmit — gondolta Brinkhoff. „Hová készülsz? Szabadságon vagy? — kérdezte ismét az öreg Haugk. „Nem, Wilhelm, márciusban voltam szabadságon: a házamat kellett rendbehozni. Igen, igen, aikjkor vettem ki a szabadságot.“ „Természetesen, Fritz, így legalább a munkánál maradhatunk, én is mindig úgy csináltam annakidején. És most, most vían időm, sok időm van... Én mondom, sok mindent lehet csinálni egy szép, hosszú nap alatt. Nincs több hecc, nincs több hajcsár, nincs hajrá, nem hallod, hogy gyorsabban, gyorsabban! De én most odavagyok, a tüdőm már nem bírja olyan jól. Az ember nem sok hasznát látja a nyugdíjának. Mire eléri a nyugdíjhatárt, kilúgozódik, elhasználódik.“ „így van ez, munkások vagyunk“ — mondta Brinkhoff. Melege lett, kiverte a verejték. „Niggemeier eladja az egész dúcot, a belvárosba költözik. A felesége házat örökölt a nagybácsijától, oda költöznek. De ott nem tarthat dúcot. Olcsón szerezhetsz tőle galambot, jó repülői vannak, sok díjat nyert már. Most már nem is utazik a pénzre.“ „Mennyit kér hát a galambokért?“ — kérdezte Brinkhoff. „Ha akarod, én majd beszélek vele. Vagy rögtön el is mehetünk hozzá. Hiszen csak néhány házzal lakik távolabb, azaz ha akarsz, és van időd...“ „Nem, Wilhelm“ — mondta gyorsan Brinkhoff —, „hagyd csak, tudnillik megint olyan körúton vagyok, érted már.“ „Az istenért! Fritz! A bányában történt valami?“ Az öreg Haugk feszülten bámult Brinkhoffra. Micsoda világ ez — gondolta Brinkhoff —, hogy egész mostanáig gyanútlanul élt, amikor a környéken száz, ember is tudja, hogy a fia halott. A szomszédok, micsoda gyáva népség, senki, de senki se szólt neki, éppen énrám vár, de azt se tudom, hogyan szóljak neki. Ha nem nézne rám olyan mereven, akkor könnyebben menne a dolog. „Igen, Wilhelm, sajnos. Sonnenschein-telep, az ötös keleti. Hiszen ismered már régebbről.“ „Mit? A Sonnenschein? Az ötös keleti? Igen, igen, ott mindig rossz volt a kőzet. Az én időmben... hetente egy omlás, mintha meg lett volna babonázva, bármilyen elővigyázatosan fejtettünk, mindig leomlott valami, de a telepet nem csukták be, az
