Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Farkas Kálmán: Zápor (vers)
ítélet vagy olyan döntés Is, mely által magamat teszem ki halálos veszélynek. E két véglet között minden tartalom belefér, csak olyan nem, ami megfosztana emberi méltóságunktól. Ebben az értelemben, emberi lehetőségeit tekintve, a szeretet valójában határtalan: nem abban az elvont értelemben, ahogy minden időben, helyre, időre, helyzetünkre, nemünkre, korunkra és egyebekre való tekintet nélkül érvényes, sem abban, hogy a szeretet hirtelen fellobbanó érzés, mely felemészti önmagát. Ogy határtalan, hogy gyakorlatilag számtalan lehetősége van; hogy amikor valóban jelen van bennünk, amikor döntéseinkben, majd cselekedeteinkben megvalósul, értéke egyszeri, megismételhetetlen és felcserélhetetlen. Az így értelmezett szeretet mérhetetlenül mély, abban az értelemben, hogy az ember, aki társadalmi cselekvésre szánta el magát, sohasem kerülhet az élet legmélyére, ha ezt a kulcsot nem hagyja idő előtt, tényleges halála előtt kiragadni a kezéből. A szeretet „örök“ téma, mert par excellence alkotó emberi cselekvést és történelmi cselekvést jelent. így értelmezve valóban átmenet az „én“-ből a „mi“-be, s ez fordítva is igaz. Az „én“ és a „te“ közti szeretet csak ebben az átmenetben kapja meg igazi értékét, a szerelmi regényekben ábrázolt szerelem is így rombolja le azt az individualista határt, mely végül is mint szeretetet tönkre teszi. A „te“, akit szeretünk, megnyitja számunkra az emberi kapcsolatok kapuját, mert lehetőségeink maximumának kiaknázására késztet bennünket. Mint alkotás, a szeretet rendkívüli kalandok lehetőségét nyújtja nekünk, mivel van bátorságunk egy bizonyos konkrét kompozíció megvalósításához, olyan szeretetre- vettünk bátorságot, mely csak holnap, a jövőben lesz lehetséges. A valóságos szeretet mindig meghaladja pillanatnyi képességeinket. Azért olyan nehéz: belső tartalma mindig dráma,. feszültség, kétségbeesés, remény és hit, csupa olyan érzés, mozzanat, ami a radikális döntéshez és a történelmi tett véghezviteléhez szükséges. Végül mindenképpen vereséget szenvedünk; de azokat, akik tovább élnek, mégsem foszjuk meg attól, ami az emberi társadalom életét drámává, küzdelemmé, igazi harccá avatja, a végső vereséget is beleértve. Farkas Kálmán zápor Rajtaütésszerű májusi zápor. Elnézem a szirmok pusztulását, az utca Chiricó-s nyugalmát, a szúnyoghálón beporzott cseppeket, s talán csak én tudom a tájról, hogy nyugalma tettetett. A lombokon már ott tombol az ősz, s a virágok kelybében hervadás fészkel, placcsognak az ázott ünnepi zászlók, de tele van minden álcás szenvedéssel. S mordul az ég, mintha engem figyelne s a zuhogó zápor gyöngy-szálaiból szövi már lassan könnyes szemfedőm, én beteg szirom, már hullnom kellene, s csak csüngök valami titkos kelyhen kornyadón, ázottan, reszketőn.
