Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - V. Gardavský: Az isten még nem halt meg
giinket, idegen hatalmak hatása alá kerültünk: a „viszonyok“, a mindennapok, elsodró gondok, utópiák vagy az isten hatalmába estünk. S ez rosszabb a halálnál. Ez az idő előtti halál a legborzalmasabb, mert csődöt mondott bennünk az ember. Ezért törekszünk arra, hogy csak a végső pillanatban adjuk fel művünket, hogy csak akkor ismerjük el a vereséget, amikor végképp elkerülhetetlen. Ez pedig annyi erőfeszítést és olyan ádáz elszántságot követel a halállal szemben, hogy ha nem engedünk, még mindig jelenthetünk valamit másoknak. Ezért úgy dolgozzunk, mintha örökké kellene élnünk. S ha aztán bekövetkezik a halálunk, még többet jelentünk, mint azelőtt. Csakhogy a vereségünk is sokkal teljesebb lesz. De ez elkerülhetetlen tragikumával az emberi reménység örök forrása marad. Az emberi gyakorlat által hódítjuk meg a teret, azon belül küzdjük le az idő kor- látait, s fordítva: az idő korlátainak leküzdése által hódítjuk meg a teret. Az élet és a hálái Az élet és a halál tehát nemcsak fizikai adottságok, hanem a szubjektum ember módra formált tér-idő viszonyai, mint önmaga gyakorlati meghaladása egyedi lététől az emberi közösség irányában az adott történelmi alakulatokon belül és fordítva. Most már csak az van hátra, hogy fontolóra vegyük a motívumot, mely a halálnak mint ténynek elfogadását lehetővé teszi, és mégis emberi marad: mely nem követel vallásos vigaszt, sem a hasznával nem kíván vigasztalni, annak ellenére materialista és ateista marad. Talán azt is kérdezhetnénk, mi volt a nagy és szabad társadalmi megmozdulások történelmi hajtóereje, hiszen megszoktuk, hogy az egyéni indítékok mögött objektív hatóerőket tételezzünk fel, amelyek nem egyedeket, hanem tömegeket mozgatnak, mégpedig nem véletlen, esetleges helyzetekben, hanem döntő fontosságú történelmi pillanatokban. De ez az orientáció nem zárja ki a kérdést, hogy milyen mélyre rejtett belső prizmán át fogta fel a történelmi szubjektivitás az őt mozgató erőket. Mi volt az emberben és mi most is az a belső vektorikus erő, mely arra készteti, hogy a közös emberi remény jegyében tudatosan elfogadja saját vereségének tragikumát. Mi volt annak az embernek legmélyebb belső indítéka, aki a legválságosabb, legnehezebb időkben lépett a pártba? Az embertelen viszonyok gyűlölete? Az osztály nélküli társadalom víziója? Együttérzés az elnyomottakkal és kizsákmányoltakkal? A harc történelmi szükségszerűségének tudata? Bizonyára. S még sok más ezeken kívül. Mégis sejtjük, hogy van még valami, aminek a többi motívum mellett lényeges jelentősége van. Ez valószínűleg az az emberközi viszony, amelynek jelölésére ősidők óta ezt a szót használjuk: szeretet. Ha fontolóra vesszük, nem a Jézus utáni keresztény miszticizmussá transzformáit alakjára gondolunk, sem annak istenivé avatott elképzelésére, ahogy Feuerbach alkotta meg, s ahogy azt utána oly sokan elfogadták, távol áll tőlünk a szeretet szentimentális és nem szentimentális felfogása is. Nem értelmezzük velünk született „kategorikus imperatívus“-ként sem, sem utópikus erkölcsi parancsolatként, mely szerint az embereknek szeretniük kell egymást. Ebben az eszmefuttatásban úgy értelmezzük, mint olyasvalamit, ami az emberi kapcsolatokban egzisztenciális szükségszerűség: kulcs azok kompozíciójához, kulcs, mely a szubjektivitás kezében van, mikor megalkotja, kialakítja objektív anyagi viszonyait és saját belső világát is. Olyan kulcs ez, mely a munkát alkotássá emeli, s az alkotást az emberi önmegvalósítás folyamatává avatja, az egyén és a társadalmi mozgalom szempontjából is. Ez a felfogás a konfliktusok és az osztályharc tényéből adódik, s nem jellemző semmiféle pacifizmusra, mely tagadja a háborút vagy az eszmék harcát. Ismétlem: a szeretetet úgy értelmezzük, mint a szubjektivitás kompozíciős elemét abban a pillanatban, amikor időszerű cselekedetre határozza el magát, s kialakítja e döntés ideális emberi struktúráját. S ennek belső tartalma lehet egy mások felett hozott halálos
