Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - V. Gardavský: Az isten még nem halt meg

magán, számomra valamennyinek egyszeri és megismételhetetlen értéke van, s lehetetlen őket mással felcserélnem. Számomra mint véges lény számára minden emberi találkozás megismételhetetlen ajándék, mert hátha éppen ez az utolsó találkozásom. S magam is ilyen ajándék vagyok, ha egyáltalán van mit ajándékoznom.

Bár a szubjektivitás ateista elmélete az egyén méreteire alkalmazva a halál tényének reflexiójában fogant, mégsem a mindent felbomlasztő reménytelenség elmélete. A szubjektum aktivitását ihleti, azét a szubjektumét, mely meghaladja önmagát, melynek van reménye, mert mások reménye tud lenni, akit keresnek, mert maga is keres másokat, s ajándékokkal halmoznak el, mert másoknak ajándékozza önmagát. Csak az a szubjektum pótolhatatlan, mely ilyen értelemben ismeri fel önnön halandóságát. Nem remélhetem az öröklétet, alá vagyok vetve a halál törvényének, és csak Így lehetek az engem túlélők reménysége: az én befejezett művem életük nélkülözhetetlen feltétele. Életük az enyémhez hasonló reménytelenséggel zárul, de csak ilyen áron, személyes vereségünk árán maradhat fenn a remény mint az emberi lét elengedhetetlen feltétele, mint az emberi társadalom jövőt igénylő reménysége.

Ha már születésünk pillanatában mind vereségre vagyunk ítélve, s ha az emberiség ennek ellenére megtartotta a remétiyt, úgy ez a paradoxon az ember társadalmi lény voltát bizonyítja. Minden arra ösztökél bennünket, hogy ne ismerjük el a halált, minden, amivel egyedi szubjektumként társadalmilag nem kerültünk kapcsolatba, erre bíztat. Ügy látszik, hogy éppen ebből a forrásból táplálkoznak az ember vallásos elképzelései.

Am akkor válunk a szó szoros értelmében emberekké, ha elfogadjuk ezt az emberi sorsot: azok által, kik fenn bírják tartani az emberben a reményt, általában az emberiséget, elképzeléseivel, terveivel és küzdelmeivel egyetemben.

Minél nagyobb objektíve annak emberi értéke, amitől a halál megfoszt bennünket (hiszen saját értékünkről alkotott illúziónktól Is megfoszt), minél nagyobb végső, személyes vereségünk, annál nagyobb az értéke annak, ami fennmarad utánunk az egyén fölötti társadalom szerkezetébe építve. Ilyen értelemben gyarapodik az emberiség reménye.

Tévedés volna azonban, ha ezt az összefüggést úgy értelmeznénk, mint vigasztalást, melynek az a feladata, hogy az embert megbékítse az elkerülhetetlennel.

Ha ateisták vagyunk, meg kell szabadulnunk minden megbékélésre és kompromisz- szumra törekvő szándéktól, akkor is, ha társadalmilag hasznos formában nyilvánul meg, akkor is, ha vallásos formát ölt, vagy ha az ember struccként egyszerűen homokba dugja a fejét.

Ez ugyanis sokkal rosszabb, mint maga a vereség.

Az aktivitás

A gyakorlat a marxista filozófia központi kérdése. Tagadja a két megelőző koncepciót, az antik-kozmikus — és a zsidó-keresztény időkoncepciót is, ugyanakkor magasabb szinten mindkettőt megőrzi és továbbadja. A gyakorlati szubjektivitás felosztja a kozmoszt, kiterjeszti benne hatalmát és befolyásának határait, új földrészeket fedez fel, sose látott magasságokba és mélységekbe törekszik, kitűzi lobogóit a legmagasabb csúcsokon, felségjelvényeit fellövi az égitestekre. A meghódított teret mindezzel tudatosan magáévá teszi, emberi létkörnyezetként kisajátítja, s hiszi, hogy e tekintetben minden csak az eszközök tökéletességétől függ.

Az önmagát meghaladó gyakorlati szubjektivitás győzedelmeskedik, átéli saját hatalmát, nagyságát és dicsőségét.

Ugyanakkor, míg előretör a térben, folytonosan az idő korlátjába ütközik. Nemcsak a tárgyi világ ellenállását kell leküzdenie, hanem saját idejét is, azaz a halálát.

Mihelyt győzedelmeskedett, vereséget szenved. Átéli tehetetlenségét, csalódást érez: diadalának kisszerűsége miatt. S éppen ez ösztönzi alkotásra.

De másféle csalódás is létezik. Mivel győzelmünket kívül helyezzük az időn, és végleges győzelemnek tekintjük a halál fölött, társadalmilag fölöslegessé váltunk, mert objektíve a remény árnyékát se nyújthatjuk másoknak. Igaz, hogy még élünk: pénzt keresünk, színházba vagy sportmérkőzésekre járunk, szeretkezünk, tengerparton nyaralunk és politizálunk, de nem nyújthatunk többé reményt. Elveszítettük függetlensé-