Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - FIGYELŐ - Fukáry Valéria: A német líra
nő ki e líra gondolati sűrűje (a természetlíra csak külső megjelölés, bensőjét mély gondolatiság tölti ki), és méginkább innen ered a költészet jellemző bensőséges hangja. Minden sokféleségen és egyéni színen túl a keménység és a lágy sejtelem ötvöződik benne. Olvasása, átélése közben egyre ezt a W. Bächler természetlírájából vett sort mormolja az ember: , Édes és lágy a kemény héj alatt." Mintha mindig olyan térben mozognánk, amit valami kemény, tömör anyagtól — érctől, kőboltozattól — visszaverődő bensőséges homály tölt ki: a messzi dolgok megsejtésének, a lemerülésnek atmoszférája, ahonnan a terek és dimenziók beláthatatlanja sejlik az emberben, mint a tenger végtelent érzékeltető érintkezése a láthatárral. A személy és a személyiség látomásos, lírai geológiája. Mélyfúrások önmagunk egye- dülvalóságába, dinamikus voltunkba, ahogy az az emberek kölcsönhatásában megmutatkozik. Az innen áradó sejtelem és öntudatosodás soksok sugara közül hadd idézzek meg néhányat: „Égő csipkebokor / legbelső változás virradata“ (I. Goll: Tűzhárfa) — „Két lépésnyire egy embert / szembeállítnak egy virággal / s elpirul.“ (H. Arp: Két lépésnyire.) — „Lépések — / A visszhangok miféle odúiban / őriznek titeket, / akik jósoltatok a füleknek egykor / közelítő halált?“ (Nelly Sachs: Hogy az üldözöttekből üldözők ne legyenek). — „Költő hangja, ki bodza levénél is keserűbb vagy, / nappal igéje, te éj fuvolája, titok-madarak / végtelen röpte, sebet hasító csoda, kincse a kínnak,“ (S. Hermlin: Kiáltás a hajnalért. / ......az örök-egy p rogram: / mene tekel / mene mene tekel/mene tekel/rajzolva van: /olvashatatlanul“ (H. M. Enzensberger: Vakírás). — És nem szövetkezünk senkivel, ki nem önmaga / összetéveszthetetlenül, küzdésben, haragban, szerelemben.“ (V. Braun: Dzsessz.) Persze, az elmondottak nem jelentik azt, hogy e német lírának nincs testre szabott politikai költészete. Van, s nemcsak a költészet egészében van meg a helye. Mint munkásságuk szerves részét, a költők túlnyomó többsége is műveli. A szaporodó történelmi és politikai tapasztalatoknak hangot adó versek tőszomszédságában pedig, úgy tűnik fel, a személyiséglíra még élesebb, már-már szemet vakító fénybe kerül. Megrázó, sokszor lázadó erejű vizsgálat és éber önvizsgálat tesz belőle. A helytállás-keresésnek ez a magatartása — az ébrenlét és örök résen- lét önmagunk s a külvilág vészes tehetőségeivel szemben — a háború okozta megrázkódtatások következtében sok nyugat-európai írónak lett művészi céljává. Ennek a jegyében — és a történelmi, társadalmi valósággal szoros összefüggésben — született a francia Vercors egész emberi-dimenziós prózája: így, és nem elsősorban a politikai hátteret megrajzolva néz szembe a tartós múlttal a fiatal német próza- író, Siegfried Lenz is. Mi ilyenkor elő szoktuk venni a sztereotip ellenvetést: ez az emberi dimenziók felé fordulás a konkrét történelmi valóságtól messze tereli a figyelmet. De — ez a „messze“ azt jelenti: megvívni a kiismerhetetlenebbel és tar- tósabba'l (mert hisz e „messze“ mindig része a jelennek is), szüntelenül Lazítani az embertelenség elten, és főleg lázadozni önmagunk, a saját embertelenségünk elten is! Ez a benső terű líra életre kelti és használatba veszi a létek és a szellem erőit; talán nem hoz hirtelen megrendülést, de hosszabban és minden benső réteget megmozgatón rezeg az emberben, ahogy azt J. R. Becher a művészet legbensőbb sajátjaként és „mindannyiunk létszükséglete“-ként jelöli meg: „A művészet éppen azért olyan rendkívüli jelentőségű, mert a legmélyebben és legátfogóbban készíti elő az emberben a lázadást, és a legkülönbözőbb, egyszersmind a leg- rejtélyesebb módokon — mint a magasabb rendű étet egyik tehetősége — észrevétlenül vezeti az embert új, magasabb létformák felé... bujtogatóként ébren tartja az emberben a rebellis hajlamot önmagával és az embertelen külvilággal szemben... A poézis az ember végtelen önmaga fölé emelkedése..(J. Becher: A költészet védelmében.) Érdekes: Kari Krolow nyugatnémet költő úgy látja, hogy a német lírában a személyiség eltűnésének a folyamata megy végbe. Krolow- nak ezzel kapcsolatos nézeteit Hajnal Gábor ismertette a Nagyvilág tavalyi januári számában, nem hallgatva el saját véleményét sem. Nos, a „Mai német líra“ c. antológia a maga egészében nem bizonyítja Krolow állítását. De még a fiatal, főleg nyugatnémet költők sokszor szarkasztikus nyersesége, az emberen kívüli anyagban, a természetben tobzódó játékossága sem föltétlenül a személyiség eltűnésének a jele. Ámbár talán nem is merő formakísértete- zés, mint aminek a Krolow véleményének ellentmondó Hajnal Gábor minősíti; ahhoz ezek a játékos formák túlontúl tragikus fintorokat foglalnak keretbe. Érzésünk szerint a személyiség fontosságának, a személyiség hangsúlyozásának bizonyos negatív előjele mutatkozik meg bennük: a személyiségért való kétségbeesés torzulásig fajult kiáltása. A keletnémet fiatalok általában derűsebb távlatokat szugge- ráló, áradóan zengő nagy hite és ragaszkodása a költészethez a nyugatnémet költők verseiben is érezhető. Fukári Valéria
