Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Szenes Piroska
Csanda Sándor Szenes Piroska Szenes Piroska elbeszéléseivel a Nyugatban tűnik fel a húszas évek elején, a harmincas években pedig főként aktivista szellemű csehszlovákiai magyar lapokban, elsősorban a Magyar Újságban publikál. Első regénye, Az utolsó úr 1927-ben jelenik meg, egy várába zárkózó úrnőről szól, aki dacol a polgári renddel, szembeszáll a haladással. A mű bizonyos rokonságban van Mikszáth alkotásával, a Beszterce ostromával. Igazi írói sikert azonban csak második regényével, a Franklin kiadásában 1930-ban megjelenő Csillag a homlokán - nal arat. A kétkötetes mű egy szlovák cselédlány hányatott életéről, „kálváriajárásáról“ szól. A kis Kata szülei zsellérek a grófi birtokon, s az első világháború alatt egyre fokozódó Ínségbe kerülnek. Egyszer anyja a városi piacra megy, s a kis Miskót a hatéves Katkára bízza, de a kislány inkább barátnőjével játszik, s öccse belefullad a vizeshordóba. Ez a tragikus élmény Katkát szinte egész életén át kíséri: ha baj éri, abban az Isten büntető kezét látja Misko haláláért. A regényt a korabeli irodalomkritika rendkívüli elismeréssel fogadta, szinte egyhangúan „a modern magyar regényírás egyik legkiemelkedőbb alkotásának“ tartotta. A Horthy- Magyarország és a burzsoá Csehszlovák Köztársaság hivatalos irodalompolitikájának képviselői azonban — két ellentétes szempontból — egyaránt elítélték, s mindkét részről hazaárulásnak bélyegezték. A hivatalos magyar irodalompolitikával szemben Móricz Zsigmond védte a regényt a Nyugatban 1931-ben Amire istennél sincs bocsánat című cikkében: „Hála istennek, vannak még jó hazafiak, akik gondoskodnak arról, hogy a hazaárulók száma el ne fogyjon. Már csak azért is, micsoda érdem és élvezet hazafinak lenni, ha nincs hazaáruló, akinek bűnéhez az ember hozzámérje a maga fennkölt erényét. A hazaárulók számának kívánatos gyarapítására igen alkalmas mód kiterjeszteni a hazaárulás fogalmát. Ez a módszer már a múltban is szép sikereket aratott s a hazaárulás ma már gumiból készült fogalom, melyet tetszés szerint lehet tágítani. A múltban azonban mégis kelleténél szerényebben éltek ezzel a tágítási lehetőséggel s csak arra terítették rá a hazaárulás vizes gumitakaróját, aki tettel vagy szóval elkövetett valamit. A modern kor haladott technikája már felfedezte a negatív hazaárulást: az is hazaáruló, aki valamit nem követ el, vagy nem mond. Az ilyen negatív hazaárulásnak egy eklatáns példáját állapítja meg a Budapesti Szemle r. r. jegyű bírálója. Aki a szörnyű bűnt elkövette, az nem más, mint Szenes Piroska, Csillag a homlokán című regényével. Miután nem tagadhatta meg bizonyos „inkább írói, mint regényírói“ értékeit, a végén megállapítja róla, hogy a regényben jóformán egyetlen szó sem esik arról a nagy változásról, mely a felvidéki társadalomban éppen az elszakítás következtében végbement. Ha valaki, aki a szóban forgó regényt olvasta, azt vetné közbe, hogy erről a változásról van szó a regényben, hogy továbbá a regény tárgya egy kis felvidéki faluban élő kis tót parasztlány élete, akiben igazán kevés lelki változást idézhetett elő az elszakítás, hogy továbbá az író nyilvánvaló szándéka volt objektív, politikától nem színezett képben megmutatni a szlovák falusi nép életét, hogy végül nem egészen hazafiatlan dolog, ha magyar író szeretetteljes és megértő érdeklődést tanúsít a tőlünk, hajh, elszakított nép életformái iránt, — akkor ennek a túlságosan jól emlékező olvasónak nem mondhatunk mást, mint hogy a hazafiság nem azonos azoknak az irredenta frázisoknak a trombitálásával, amelyeket nyilván már azok is unnak, akik trombitálják őket." A csehszlovák hivatalos álláspontról maga az írónő tudósítja az olvasóközönséget a Dupla hazaárulás című kis közleményében, szellemesen mutatva rá arra a tényre, hogy a mindkét nacionalista oldalról emelt vád éppen az ő tárgyilagosságát bizonyítja e kényes nemzetiségi kérdésben. „A Magyar írók Sátorában védelmet találtam arra a bűnömre, amelyre r. r. hagyomány
