Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Egri Viktor: Zsiga bácsi
amikor a konflis megállt a városháza előtt, a kocsis a lépcsőn édesapámra mutatott ostorával. — Leszálltam, odaléptem hozzá: „A fiát keresem, uram.“ Apád elutasítón végigmért, mintha terhére lettem volna, és kurtán értésemre adta: „A fiam ma nem ér rá ..Rápillantottam, és bevallom őszintén, kicsit sértett, hogy olyan lenézőn, kur- tán-furcsán elintéz. Már a számon volt, hogy nem respektálva korát, valamit oda- mondjak, de az öregúr folytatta: „Nem ér rá, mert kiment az állomásra, Magyar- ország legnagyobb íróját fogadni!“ Képzeletemben magam előtt látom Zsiga bácsit, ahogy arca egy árnyalattal pirosabbra színeződik, s látom őt, amint kissé zavartan felnéz apámra, jobbjával a me'lé- re mutat, és félszeg meghajlással megjegyzi: „Az talán én volnék.“ Bizonyára közismert szerénysége tiltotta, hogy apámtól kapott „élete legnagyobb dicséretét“ útirajzaiban megemlítse, s úgy tudom, hogy egyik iskolatársával esett találkozását sem írta meg, melyet nekem azon melegében ott a konflisban elmesélt az előzőnek ellenpéldájaként. Évekkel ezelőtt egyszer a Dunántúlon utazva, az egyik állomáson — megemlítette az állomás nevét is, de elfelejtettem — estefelé beszállt a fülkéjébe egy zöld zekés, sörtekalapos úr. Puskája bőrtokban, zsinórra fűzve egy csomó fogoly, a sikeres vadászat után derűs hangulatban. Meglátja a sarokban ülő írót, karját szélesre tárja: „Te vagy az, Zsiga? Ezer esztendeje nem láttalak!“ Nagy volt az öröm, hiszen együtt koptatták az iskola padját, és hogyne lenne az ember kíváncsi, kivált az olyan ember, mint a tömpe kis ceruzájával és jegyzetfüzetével járó, örökkön történeteket vadászó Móricz. — Az iskolatársam ki nem fogyott a szóból — mesélte Zsiga bácsi. — Volt bőven mivel dicsekednie, hiszen fiatalon főjegyző lett, gyönyörű felesége van, két pompás kisfia. Multatta a fényképüket. Hát szép voilt az asszony, lerítt a képről a boldogság, és remek kölykök, vasgyúrók a gyerekek. „Szerencsés ember vagy", mondtam. „A vadászatod is jól sikerült.“ — Magamban egyet sóhajtottam — folytatta Zsiga bácsi. — Hát igen, a barátom arcára oda van írva, hogy a szerencse kegyeltje, amihez nyúl, arannyá válik. A világ dolgai nem izgatják, nem él át nagy viharokat, szenvedélyek nem harapják kedélyét — de azért nem irigyeltem a szerencséjét, önelégült nyugalmát. Nagyon rávallottak mind az íróra, mind a magány emberére ezek a szavak, ezért vésődtek úgy az emlékezetembe. Zsiga bácsi pedig tovább mondta: — Főjegyző iskolatársam végül is kifogyott a sok dicsekvésből, s úgy illett, hogy engem is szóhoz engedjen jutni. „Most mesélj te, Zsiga! Hát belőled mi lett?“ Ennyi az egész történet. Nem kitalálás, így esett a vonatban. Az egykori jóbarát, a padbeli szomszéd nem tudta, hogy akivel a véletlen összehozta, közben milyen egyszerű és nagy dolgokat mível, nem kevesebbet, mint megmutatni a világnak egy nép, egy egész ország arculatát. Este Jenő fivérem vendége volt Zsiga bácsi. Sógornőm kitűnő háziasszony volt, s ezúttal ki akart tenni magáért, ám Zsiga bácsi nem nyúlt a pompás pecsenyéhez — vesztemre nem figyeltem meg Szent-Ivánon, hogy vesebaja miatt akkoriban már vegetáriánus koszton élt — de azért nem maradt éhen, volt elég körítés, zöldfőzelék és tejszínes rizs — sógornőm a kedvemért készítette, de Zsiga bácsi is kétszer vett belőle. Maradásra akartam bírni, ne üljön vonatra mindjárt kora reggel, van egy délutáni vonatja is, de a városnézésben elfáradt Zsiga bácsi már türelmetlen volt. Nem tudnám megmondani, a munka hajtotta-e vagy az esti telefonbeszélgetés, amit a feleségével, Simonyi Máriával folytatott. Ügy emlékszem, még két alkalommal járt Pozsonyban. Az év novemberében a Prímás-palotában tartott előadása során már egy részletet olvasott fel az Elektra bői. Két esztendővel később, 1932-ben találkoztam vele utoljára, és megint úgy volt.
