Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Fodor András: Versek

hogy a magányos ember beszédes kedvében, talán azért, mert jó hallgatójának tartott, készülő regényének formai megoldását tette szóvá.

Vajon helyesen gondolja-e, hogy ezúttal ne ö, az író szóljon, hanem Joó György, marosligeti szegényparaszt, a „boldog ember"? Én hevesen igeneltem, és mondhatat- lan örömmel töltött el, hogy Zsiga bácsi annyira megtisztelt a bizalmával, tőlem, a húsz évvel fiatalabb írótársától kér tanácsot. Éreztem, magában már régen eldöntötte, csak bizonyságot akar egy műhelybeli problémája heiyes megoldása dolgában.

így ismertem meg a Boldog ember megszületésének körülményeit, s így tudtam meg jóval a könyv megjelenése előtt, hogy nem a zsíros jólétben fürdő barátja a boldog ember, hanem a tenger megaláztatást, keserűséget tűrő, öt gyermekkel megáldott szegényparaszt, Joó György.

Emlékezetből idézhetném szavait, de nem kell pontatlannak lennem, mert amit ott a Carltonban kávézás közben elmondott, azt megírta könyve elé:

„Ez a könyv nem regény, ez valóság. Egy magyar földműves életén keresztül a magyar falu képe: nehéz sorsa, apró örömei, nagy nyomorúságai. Az író csak tolmácsa annak a kis világnak, amely önmaga szólal meg a nagy világ előtt: csendesen, egyszerűen, de rejtett erők viharával csöndje mögött."

Gorkij jutott az eszembe. Más szavakkal ő is ugyanezt a gondolatot fejezte ki: „Ha író vagy, légy tolmácsa a világnak, lásd meg azokat, akiknek nyomorúságánál csak az emberségük nagyobb".

credo

Aszfalt ágyásain az ég zuhogó veteménye.

Szárak fölhabzó levelei, kristálybokrai.

Felhők dühödt korbácsa alatt fekete utakon úszom.

Remeg a híd ázott teknőcvarrata.

Duzzadt,

hatalmas hüllőként türemlik pillérek, partok közt a víz sikamló hártyateste.

Megyek. Vasízű számnak nincsen már szava semmire. Zümmögő csápok kaszabolják az utak harmatát, ínséges bádogladikon úszom az éjben.

De ismerem a kikötőt, hol égi kapu tárul, széntompa csillagok között új mágnesfény fakad: nap-hold gyanánt egymásra süt két emberarc szerelme.

Vendégül vár a hegytető. Ablakra tűzte melegét. Kezembe adta poharát, de nem hágy részegedni.

Átver a gond a falakon, agyam lombjára záporoz, villámot hány az indulat, ujjam dobjában lüktet.

Szavak, szavak mállasztanak: mit ér a hívő bizalom? Gyanakvás mérge sompolyog: öltözz magadra gátat! Zuhog, zuhog, — mióta már! Jószágod, földed védtelen, A múlás örvényei közt hogy állsz meg egymagadban?

Átok idő, keserűség lucskával fertező.

Suhogó gúny vesszője verj! Marad, ki el nem árul. Iszamos ércfalak között hiszek a gyengeségben, gyalázatából kimosom a testvér aranyát.

Fodor András