Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Színház és közönség
„. .. piszkos-szürke tajtékot verve siet tovább”, széttekintsünk a városban, ahöl „A házak között még ott szendergett a délutántól maradt hőség. Csak egy-egy huzatosabb utcában ténfergett valami kis szellő és neki-nekiszaladt a díszfáknak." Olykor megmegszakad a dialógus akkor is, ha Somogyiék múltjából villan föl egy-egy mozzanat. Egyébként ez a párbeszédes forma olvasmányossá teszi a könyvet. Drámaivá forrósodik a hangulat, valahányszor a vélemények és az ellenvélemények összecsapnak. Kitűnően érzékelteti az író a főhős válságos lelkiállapotát az ismétléssel, A színház bizonyos fajtájú dekonjunktúrája napjainkban világjelenség. A színház és televízió annyiszor hangoztatott, egymással megférő párhuzamosságának jóslata nem vált be, s a nyugati világban minduntalan felbukkanó válságjelenségek sem kedveznek a színháznak, a népi demokráciákban végbemenő nagyarányú társadalmi változás pedig eljutott az önkéntes színháznézés magaslatára. Magaslatot említettünk, mert a kivezényeltség, a kultúr- forradalom úgynevezett szervezettsége még akkor is pusztán kiinduló pontnak tekinthető, ha átmeneti időszakában „spontán“ telt házakat is biztosított. Természetesen, dekonjunktúrával nem először kell a színháznak megbirkóznia. Történelembe vágó okfejtéseket igényelne ennek a felsorakoztatása. Minket nem is ez a fejlődés- történeti vonal érdekel, hanem inkább az, hogy a jelen esetben s a jelenlegi dekonjunktúrával szemben hogyan igyekszik a színház, még közelebbről: egy bizonyos színház megbirkózni. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház, amelynek ugyancsak érdeke, hogy új közönséget toborozzon magának, úgy igyekszik megbirkózni a problémákkal, hogy mind magasabbra emeli dramaturgiai mércéjét, igyekszik lépést tartani a modern színjátszás követelményeivel, s olyan darabokat tűz műsorára, mint pl. Az ördög és a jó isten (Sartre), Ki fél Virginia Woolftól (Albee). A komáromi Területi Színház pedig úgy, hogy az annyiszor eljátszott és kijátszott „Arccal a közönség felé“ jelszóval megpróbálja előre kibarkochbázni saját közönségének az igényét. Ez a kibarkochbázó játék aztán azzal a látszólagos eredménnyel jár, hogy napjaink legégetőbb problémája a dzsentri és a paraszt szembeállítása vagy békés egymás mellett éldegélésnek a bemutatászaggatott, félig gondolt mondatokkal, a főcselekmény közben fölvillanó apró mozzanatok rögzítésével. Stiláris szempontból a könyv legnagyobb értéke: a drámai feszültség, húsvér emberek szenvedélyes párharca, amely az első laptól az utolsóig lebilincseli az olvasót. Lírai melegség lengi körül a női szereplőket, a szerető társat kereső asszonyt, aki kockára teszi mindenét az igaz szerelemért. Az eddig lírikusként ismert Kovács Vilmos prózaíróként is kitűnően vizsgázott. Jó regénnyel ajándékozta meg a mai magyar irodalmat. Géczi Lajos sa, lásd dramaturgiai terv (Mikszáth: Szent Péter esernyője, Móricz Zsigmondi Űri muri, Illyés Gyula: Bolhabál). A jól megválasztott nevek ellen látszólag persze nehéz kifogást emelni, de három ilyen darab egy színházi évadon belül, azt hiszem, túl sok e probléma hagyományos és korabeli ápolásából. Ez az ad hoc párhuzamba állítás nem akar valamiféle igazságtalan közös mércét alkalmazni két színház számára. Hiszen ismeretesek azok a lényeges körülménybeni különbségek, amelyek között a két színház működik. Mindössze felvillantani akartuk egy más színházdramaturgiai szemlélet lehetőségét is, amelyhez a Magyar Területi Színháznak a saját lehetőségein belül lassankint fel kell zárkóznia. Az évadnyitó darab Mikszáth Szent Péter esernyőjének „modernizált“ dramatizációja. Nem első kísérlet a maga nemében (az előfutárok között már szerepelt egy giccses magyar film is), s hogy most is sikertelenül zárul, ez részint Mikszáth írói egyéniségéből integrálódik. Mikszáthnál — azt hiszem, Schöpflin Aladár állapította meg — a jellemrajz és az anek- dóta igyekszik megegyezni a regénnyel. Ha tovább elemezzük ezt a schöpflini konklúziót, könnyen eljutunk azokhoz a súrlódási pontokhoz, amelyekkel a mikszáthi írói alapanyag tiltakozik a dramatizáció ellen. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy regényeinek szerkezetében a folyamatos cselekménybonyolítást nemcsak adomázó kedve hátráltatja, hanem már maga a mese is szinte epizódfüzérekből áll, s a mélyebb jellem- ábrázolást gyakran tréfás stílusfordulatok helyettesítik, akkor tovább mélyül a szakadék a prózai mű és a színházi realizáció között. Ha ugyanis a cselekménybonyolításra helyezzük a fősúlyt, és kihántjuk abból a szellemi színház és közönség
