Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Színház és közönség

atmoszférából, amelybe a Mikszáth-irónia magyaros ritmusának költőisége ágyazta, s ezen felül még a saját korához viszonyuló kritikai alapállás is perspektíváját veszti, az így nyert absztrakció egy kedves, de elég együgyű de- tektívtörténettel lesz egyenlő.

Mikszáth Szent Péter esernyője c. műve mint regény sem hibátlan alkotás, de a szerkezeti egyenetlenségekkel, felületes jellemábrázolással szemben az értékek serpenyőjébe a fentebb említett erényeken kívül még számos további pozitív meglepetést tud tenni. Ebben a regényében is érvényesül többek között az a „felfedezése“, amely a pénz hatalmát a magyar regényben irodalmi jelentőségre emelte. Itt próbálkozik először a több irányú mesebonyolítással, és típusainak — még ha felületes — bemutatásával tükröt tart a századforduló magyar társadalmi élete elé.

Mi marad meg mindebből a színházi változatban? A felgyorsított mikszáthi irónia el- vulgarizálódik, a felületesen ábrázolt, de a regényekben mindig költői csattanókkal felruházott típusok itt hol túl harsánnyá, hol túlságosan statikussá válnak. És ott, ahol a dramatizáció „formabontóan“ modernizálni igyekszik (lásd a közönséggel való közjátékot s magával a szerzővel folytatott post festam és post vitám párbeszédeket), úgy érezzük, mintha valaki egy már jól elmondott adomát még egyszer meg akarna magyarázni a másik oldaláról.

Persze lehet, hogy mindez túl szigorúan és túl kizárólagosan hangzik. Mert a közönség valóban derül és tapsol. És ha a közönség megelégszik ennyivel, minek kísérletezni mással? Azt hiszem azonban, hogy ez az egyenlet is hibás végeredménnyel zárul. Mert azt talán fölösleges bizonyítani, hogy mennyivel differenciáltabb és mennyivel összetettebb problémák közül ül be a színházba a mikszáthi dramatizáció mai nézője. Lehet, hogy egyike- másika tündérmeseként nézi a darabot, néhányan még nem is láttak modern színházat, azt azonban, még ha túlzásnak is látszik, bátran állíthatjuk, hogy századunk bármifajta nézője közelebb áll a még oly intellektuális Albee-darabokhoz, sőt Becketthez is, mint a költői értékeitől lemeztelenített Mikszáthoz. Lehet, hogy ezt a hovatartozását még nem is érzi, csak tudata alatt munkál, de éppen ezért kell, akár viaskodva is szembemennie vele, hogy az ember ne csak építő kockája, hanem gondolkozó és értő része is legyen a kornak.

De térjünk vissza a komáromi Területi Színház bemutatójához, a dramatizált Szent Péter esernyőjéhez. Konrád Józsefnek, a darab rendezőjének a bemutatóhoz írt igen értelmes előszavában többek között ez olvasható: „A mű igazi hangvétele már magában az alapötletben is erőteljesen meg van határozva: hogyan ajándékozta meg Müncz Jónás ószeres a kereszténységet egy csodálatos ereklyével. Célunk tehát az volt, hogy ennek az izzig-vérig mikszáthi iróniát sugárzó alapötletnek a keretébe helyezzük az örökség fantomjától megszállott Wibra Gyuri és a bájos glogovai papkisasszony, Bélyi Veronka szerelmi történetét, de úgy, hogy ezúttal ne annyira a kép, mint inkább a keret legyen egy árnyalatnyival hangsúlyosabb.“ A szándék tehát kitűnő, mindössze az árnyalat nem sikerült. A dramatizációban Szent Péter esernyője lett a főszereplő, az élő figurák mindössze statisztálnak körülötte. Ami pedig magát a műfaji megjelölést illeti, ahol is a vígjátéki elem kidomborítására törekedett a színház, a rendezői elképzelés szintén helyeselhető, de a zárójelekben a vígjátékból már bohózat lesz, tehát ez a szándék is gellert kap, s itt a koreografált ugrabugrálás inkább kabaréba, mint színházba illő.

Mindez különösen azért sajnálatos, mert magának az előadásnak, a már említett alapvető fogyatékosságokat leszámítva, számos részletértéke van. Ezek között elsősorban főleg az első felvonás több szellemes rendezői ötletét említhetjük, továbbá az igen ízléses és modern színpadképeket (Platzner Tibor) és a második részben az Adamecnét alakító Németh Ilona kitűnő játékát. De nemcsak ezt. S itt válik különösen fájdalmassá a kritikai végösszegezés, hiszen az egész sikertelen bemutatón belül az egész színházi együttes lelkes játéka dobog. S ha itt-ott erőltetettnek érezzük Veronka (Budiás Ida) kacarászását, mozdulataiban gyakran még félszegnek Wibra György (Csendes László) mozdulatait, és hogy Madame Krisbay francia nevelőnő (Szent- péteri Aranka) inkább magyarosan beszél franciául, mint franciásan magyarul, ennyi igyekezet mégiscsak sokkal többet hozhatott volna. Hiszen a Gregoricsokat alakító Várady Béla és Nádasdy Károly kedves játéka, Vav- reczky Géza igen jól sikerült furfangos Ma- tyija, Bottka Zsuzsa és Palotás Gabi sikeres alakítása, túl az „Arccal a közönség felé“ jelszaván, igazi sikert is teremthetett volna.

Félreértés ne essék, mi is egyetértünk az „Arccal a közönség felé“ igazi jelentőségével és tartalmával. Arccal a közönség felé századunk modern drámáival s hagyományaink és klasszikusaink máig mobilizálható kultúrkin- cseivel. Arccal a közönség felé, és ha kell, átmenetileg akár ellene is, az igazi kultúra, az igazi színpadi irodalom érdekében.

Monoszlóy Dezső