Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - ANKÉT - Válaszok az Irodalmi Szemle kérdéseire - Szalatnai Rezső

folyóirat s milyen könyvkiadás reprezentálja? S mit értsünk Európa irodalmán? Melyik Európát gondolják? A földrajzi Európának ugyanis nincs egységes irodalma. Ami kánon a Keleten, nem kánon az irodalomban a Nyugaton. Azt hiszem, lényegében nem igen akadályozható az iró, merre nézzen, mily módszert vegyen át, hová kapcsolódjék. Ez a tájékozódás útja, s az írói munka végeredményben individuális munka, az ember hajlama, műveltsége, ösztöne dönti el a kérdést. Idegen módszereken bátorodhatik az ember, kedvre derülhet, de amire az ankét szerkesztői gondolnak: a szlovákiai magyar író alkotó megnyilvánulására, azt csak odahaza kaphat, a külső és belső szabadságot a munkához s nyersanyagot a társadalomban és a hazai tájban.

Én ezt a kérdést úgy értelmezem tehát, hogy a szlovákiai magyar írástudó szeretne azonosulni az európai haladó észjárású irodalmakkal, elsősorban természetesen a szocialista nemzetek íróival és irodalmával. Elvileg ennek semmi akadálya, a gyakorlat teszi, megteheti-e.

3. A szocialista irodalmak együttélésének húszéves tapasztalatai? Erről nem rövid ankétválaszt, könyvet lehetne írni. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy az új magyar— cseh—szlovák irodalmi kapcsolatokat méltassuk, akkor szigorúan a bibliográfiák és statisztikák dekoratív adatait felsorakoztatva sok szépet, maradandót tudunk mondani. Bár művelődési egyezmény nélkül is megjelentek cseh fordításban magyar könyvek, sőt a múlt század utolsó éveiben volt olyan esztendő, hogy ötven magyar könyv jelent meg csehül Prágában (főleg Jókai), mégis a mai fordítások színe-java rangos tolmácsolás és komoly érték. Ki ne örülne annak, hogy Petőfi, Ady, József Attila, Móricz Zsigmond, Gárdonyi az eredetivel azonos értékű szlovák fordításokban olvasható? Megbecsüljük a számos, csehre fordított magyar versgyűjteményt, egy-egy szépprózai alkotást is.

De mindenki tudja, hiányzik e fordítások kísérőzenéje: nem formálódik át az a bizonyos magyar közfogalom. Egy könyv megjelenik, s átvonul a közvéleményen, mint a bibliai zsidók a Vörös-tengeren, nem érinti a víz. Nemrég a Pacsirta című magyar filmről beszélgettem Prágában egy cseh íróval. Mondom neki, hogy Kosztolányi kisregénye évekkel ezelőtt megjelent cseh fordításban is. Nem akarta elhinni, sejtelme se volt róla. De nemcsak neki, kísérletet tettem, senki nem emlékezett a Pacsirtatárgyú fordításra. Egy költő megjegyezte a klubasztalnál, hogy arról a magyar fordításról nem írtak az irodalmi újságban. Akkor megkérdeztem, vajon melyikről Írtak a magyarból fordított művek közül? Szóval: a protokollt teljesítjük, de a közvéleménybe jutás útja majdnem járhatatlan. A sematizmus, melyet sikerrel száműztek a szépirodalomból, ott tanyázik a kritikában, a publicisztikában. Mi majd minden csehből vagy szlovákból fordított könyvről írunk, cseh barátaink udvarias közönnyel térnek napirendre a magyarból fordított művek fölött. S a szlovák kritika?

S mi azt szeretnénk, ha a jó fordításoktól a közfogalom átalakulna, s a szomszédi, baráti kapcsolat szólamból valósággá válna, olyan valósággá, mely kibírja az analízis minden formáját, nyíltan, őszintén, ahogyan illik. Tapasztalatunk szerint éppen az a legfőbb baj, hogy nem írunk, nem ismertetünk komplex módon, csak sematikusan, lakkozással. Ismertetjük a magyarra fordított cseh és szlovák könyveket, de elkerüljük a legérdekesebb, problémafelvető, magyar fordításban meg nem jelenő műveket. Franz Kafkának a cseh társadalmi valóságtól messze eső prózájáról éveken át cikkeztek a magyar folyóiratokban, de a mai cseh társadalom létkérdéseit analizáló, a csehországi Szudéta-vidéket ábrázoló Karéi Ptáčnik regényeiről nem is tud a magyar olvasó. Milo Urbannak már a második kötete jelent meg a szlovák fasizmus korszakát visszaidéző regénytrilógiájából, a magyar érdeklődő azonban hiába keres valami tájékoztatást ezekről a könyvekről, nincs, holott a legnagyobb példányszámban megjelent szlovák regényekről van szó. Hosszan folytathatnám a sort. Ez az antirealista és antiszocialista elzárkózás teljesen érthetetlen és indokolatlan. Sematizmus jellemzi az írói találkozásokat, a konferenciákat is, túlságosan ismert a struccpolitika eme variánsa is. Együtt élünk, lelkes szomszédok vagyunk, de például tavaly a Madách- centenáriumkor senki sem merte megkérdezni, miért nem újítják fel a prágai Nemzeti Színház színpadán Az ember tragédiáját. Van új s előadásra alkalmas cseh fordítása, s Madách Prága jóhírét hirdeti, s Prágában régen, a nem szocialista korszakban, rendkívüli sikere volt. Szóbeszéd van róla, de irányító és rendező publicisztikai felvetése ilyesminek mindig hiányzik. S ez évről évre csak rakódik, rakódik, és növeli az őszintétlenség mindent eltompító hamurétegét. Holott mindnyájan igaz