Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - A KÖLTÉSZET NAPJAI - Részletek Illyés Gyula, Roger Caillois, Hans Magnus Enzensberger, Robert Goffin, Artúr Miedzyrzecki, Gianni Toti, Jean Rousselot, Yannis Ritsos, Keith Botsford, Juhász Ferenc felszólalásából
nyelv sajátos szabályaiból származott, nem lehetett azonos értékű megfelelőjét megtalálni más nyelvben.“ Artúr Miedzyrzccki „A költészet, a dolgok természeténél fogva, a legnemzetibb valamennyi művészet között. Egész bolygónkra kiterjedő egyetemessége a különböző nemzeti égövek alatt keletkezett költői kifejezésmódok egymás mellett élését és változatos voltát tételezi fel. Nem hiszem, hogy bizonyos nyelvterülethez tartozó költemény ugyanolyan jelentőségű maradhat országa határain kívül is.“ „A költészet egyetemes, volta nem szövegek akadémikus jegyzékét jelenti, hanem, éppen ellenkezőleg, gondolatok dinamikus mozgását, több nyelven folytatott párbeszédek formájában. A mai költészetet a történelem elmélyült megértése, a megismerésre való törekvés jellemzi, az a tudat, hogy egyazon időben, mégpedig a mi időnkben, különféle kulturális állapotok és hagyományok élnek egymás mellett. Fordítás híján, a fordításon hosszú lejáratú tevékenységet értve, ezek az érzelmek és törekvések vagy arra volnának kárhoztatva, hogy csak félig elégüljenek ki, vagy éppen ellenkezőleg arra, hogy bizonytalanságba és határozatlanságba fúljanak.“ Gianni Toti „A versfordítás funkcióját a kultúra szabja meg: szolgálnia kell a művészetek egyetemessé válását, de mindig szem előtt tartva az emberi és történelmi egységet, illetve különbözőséget. Marad tehát a „nemzet", a nemzeti nyelvek kérdése, nemcsak mint technikai vagy művészeti probléma, de mint különböző kultúrák egymásba való átvitelének történeti problémája. Ahogyan József Attila írta „Költészet és nemzet“ c. cikkében (Esztétikai töredékek): „Nemzet szerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét nem fordíthatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott, változtathatatlan alakjához. Amikor verset fordítunk, saját nemzetünk ihletével adunk új formát.“ (József Attila Összes Müvei III. köt. 247. o., Akadémiai Kiadó, 1958.) Ez azt jelenti, hogy ha a verset nem az eredeti nyelven olvassuk, már nem ugyanazt a verset olvassuk, még akkor sem, ha valamilyen módon részt veszünk az eredeti alkotó folyamatban, mert közbeiktattuk a költői értékek átalakulását (egység — különbözőség!), amelyek új módon hatnak érzékenységünkre, tehát esztétikailag hatnak ránk, átalakítanak bennünket, minthogy semmi sem marad ugyanaz, ami volt (az állandó és a változó elem kapcsolata! — hogy megint József Attila fogalmait használjam).“
