Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - A KÖLTÉSZET NAPJAI - Részletek Illyés Gyula, Roger Caillois, Hans Magnus Enzensberger, Robert Goffin, Artúr Miedzyrzecki, Gianni Toti, Jean Rousselot, Yannis Ritsos, Keith Botsford, Juhász Ferenc felszólalásából

mozgalom, hasonlóan, de extenzívebben, mint annakidején Petrarca és Ronsard humanizmusa. Kell tehát az elmélet, de végső fokon a költői gyakorlat dönt. A poézis hatása és varázsa az alkotások konkrétségében, érzéki és érzelmi töl - töttségében, társadalmi angazsáltságában rejlik. A nagy költők — magyarok, csehek, szlovákok, oroszok, franciák, olaszok, angolok és mások — önmagukról szólva is az egész életről szóltak. — Az utolsó hónapokban kétszer néztem szembe a halállal. Mozdulatlanul feküdtem, beszélni nem tudtam. Kétségbeesetten erőlködtem embertársaimmal közölni, mi bánt, mi kellene? Akkor megéltem, megértettem a szólás vitális fontosságát. A költészet küldetése sem lehet más: közlés, üzenetadás.

„Az egész modern költészet alaptalaja, amelyből az egész kinőtt, egy fogalommal körülhatárolható: kétségbeesés.“

„Nyelvünk, mint az utcán jártukban a cégfeliratokon is láthatták, Európa egyetlen közismert nyelvével egy szálnyi rokonságot nem mutat. A szintetikus indo-európai nyelvekkel szemben agglutináló, mint a baszk, de rokonságban azzal sincs. Hanem csupán a finn-nel. Nem titkolhatjuk, hogy ez az örökség, amely nekünk természetszerűleg drága, gyűlöletessé tett bennünket nemcsak néhány közeli nép, hanem még távoli tudósok, a nagy Herder, a kitűnő Meillet előtt, talán ezt is oly természetszerűen, ahogy a varjak kicsipkedik maguk közül a csókát s a csókák a varjat. A világon mintegy tizenötmillió ember beszél magyarul, ebből azonban minden harmadik határainkon túl él, idönkint s helyzetenként változó örökségünkről, a legközvetlenebbről csak annyit, hogy századunk két kiváló és egyben — büszkeségünkre mondhatjuk — legnagyobb hatású költője közül az egyik életművében azt hagyta ránk, hogy népe elvész, ha egy csoda nem emeli be Európába. Ez, negyvenéves fővel, alkoholizmusban halt meg. A másik, nem kis részben azért, mert ez a csoda nem következett be, harmincéves fővel, hölderlini tébolytól fenyegetve, maga ölte meg magát a második világháború előestéjén. Elődeinknek, a múlt század s az előző századok mindig európai-szintű magyar költőinek jóslata és sorsa még sötétebb. Voltaképpen egy úgyahogy derüshangú, bizakodó költőnk volt. Öt, huszonhat éves fővel, egy poétikus forrás mellett dárda vagy kard terítette földre, miután félórát szaladt ellenséges lovak előtt, egy levert forradalom utolsó ütközetéből, 1849-ben, Erdélyben. Voltak művelt renaissance költőink is. Az egyik erdőben vérzett el, gyanús körülmények között, a másikat végvár bástyafokáról török ágyúgolyó lőtte le, körülbelül akkor, amikor Shakespeare a Szentivánéji álmot vetette papírra.

Ilyen példákkal, jóslatokkal — ilyen hanggal főleg — bajosan lehet népet vezetni. Mindezt épp ezért mi nem is eresztjük a tudatunkba. Nem igen emlegetjük. Témaként és adatként nem veszik rímeik közé költőink sem. De a tónus, ami a zenét is, a verset is minősíti, ezt fejezi ki; ezt is.“

„Balzac regényeinek bérházaiban az első emeleten főhivatalnok lakik, a másodikon kereskedő, a harmadikon iparos, a padlásszobákban diák, művész és prostituált. A lépcsőházban naponta súrolják egymást, köszönést, de legalább pillantást váltva, közös színházba, táncba, templomba, sétahelyre, sőt népgyü- lésre sietve. Azóta a lakók szétköltöztek, előbb külön-külön házakba, ma már külön városnegyedekbe. Még a közös színházat, templomot és népgyülést is szétdarabolták: néhány arasznyi vásznon nézik ágyban ülve, de ott is magáIllyés Gyula