Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

dolataiba, amelyeket nem bízhatott öregére; hiszen az öreg is saját gondolataival foglalkozott, és nem érezte szükségét annak, hogy keserű bölcsességét megossza fiával; mintha tudta volna, hogy ha azzal bárki, esetleg fia elé is lépne, azt a keserű bölcsességet megfosztaná nagyságától, mondhatnánk, szentségétől, amit a hallgatás fon köréje. Ezért az új ház szobáiban gyakrabban hangzottak fel a súlyos léptek, mint a szavak. S ha az apa a fiával mégis szót váltott, akkor is csak a gazdaságról, főleg amikor elárasztotta őket az

1945-ig ismeretlen vágy, eltávolítani udvarukból minden korhadt, penészes és büzlő dolgot, amelyet az előző nemzedéktől örököltek, bár e nemzedékek szenvedélyes szeretettel őrizték ezeket, abból az alapvető szükségletből kifolyólag, hogy jóllakjanak fekete kenyérrel, aludjanak, s újra fekete kenyéren éljenek. S amikor az öreg Józef és Wojciech fia arcán olykor megjelent a mosoly, elkésett s ezért nem teljes mosoly volt az, valahogyan keserűen mosolyogtak annak tudatában, hogy későn örülnek, mert későn jött az öröm, hiszen Wojciechhel már megtörtént az, ami a folyón történt, és az öreg átadta magát a keserű elmélkedésnek. Néha próbálta rávenni fiát, az agglegényt: — Nősülj meg, hiszen — így fejezte ki magát — elég idős vagy már... — így nógatta, és arra gondolt, hogy Wojciech nevén van már az egész örökség, sőt az uraságiból juttatott föld is, itt volna hát az ideje, hogy nősüljön és családot alapítson. Ámde fia, akinek sötét haja lassan megőszült és megritkult, ilyenkor mindig türelmetlenül és nem őszintén elutasította: — Arra mindig jut idő

— vagy: — Még nem késtem el — esetleg •egyszerűen legyintett. Ilyenkor észrevehetően Izgalom és zavar kerítette hatalmába, nyugtalanná vált, bizonyára szívesen megnősült volna, bizonyára szeretné feleségét és gyermekeit, kedvesen mondaná az asszonynak: — Jer hát, ledobáljuk a kévéket a kocsiról. — Inkább az asszonyához szólna így, mint a rokonokhoz, akik segítettek a gazdaságban; persze, hogy szívesen hozna kisnyulat a gyerekeknek, amely néha eltéved a magas lóherében, vagy fiatal fürjet és kis pacsirtatojásokat. Ámde ő kénytelen volt szabadon engedni a kisnyulakat meg a fiatal fürjeket, mert nem nősült meg; és nem voltak gyermekei, állandóan elodázta a házasságot; ami után titokban talán annyira vágyott, halogatta, mintha félne elérni a sóvárgott célt, hogy 1930 júniusában a folyón elkövetett tettének súlya az ellentétek valamiféle törvénye alapján még jobban ne nehezedjék rá.

így évek hosszú sorát élték le ketten a nagy házban egymás mellett, az öreg Józef

Trepa és a már nem fiatal, kétszeres gyilkossággal vádolt Wojciech fia; azt mondhatjuk, hogy az új ház lassan megszűnt otthonuk lenni, inkább valami dómra emlékeztetett, amelyet azért építettek, hogy két hallgatag férfi súlyos, döngő lépteit, bánatát, és eleddig elnyomott indulatát óvja — hogy gazdaságukból minden öröklött rothadást és bűzt eltávolítsanak, és biztosítsa megzavart boldogságuk pillanatait, mert megkésett az idő, amely meghozta jogukat a nyugalomra és boldogságra.

Azzal az időszakkal, amely a vádlottnak Sztefan Durajjal folytatott beszélgetésétől, addig a pillanatig terjedt, amikor második gyilkosságát elkövette, a bíróság sokat nem foglalkozott; tisztában lévén azzal, hogy ez az időszak csak azért tartott két hónapig, mert a vádlott előbb nem talált olyan megfelelő alkalmat, amelyre a gyilkos vár.

Ilyen alkalma csak 1960. december huszon- kilencedikén nyílott, amikor már elég vastag jégpáncél fedte a folyót, s ezen a halászok léket vágtak.

Amikor a folyót jégpáncél fedi, megváltozik a révész szerepe is: gondoskodnia kell arról, hogy biztonságos ösvényt jelöljön meg a jégen, amelyen az emberek egyik partról eljuthatnak a másikra.

A bíró egy kissé patetikus hangsúllyal olvasta fel a nyomozási jegyzőkönyv azon fejezetét, amely az 1960. december huszonkilen- cedikének estéjén történteket említi, mintha dicsekedni akarna azzal, hogy a tárgyalóterem közönségével ismerteti Wojciech Trepa második gyilkosságának körülményeit:

A fejezet így hangzott: „A vádlott Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna fia 1960. december huszonkilencedikén késő este a folyó partjához érkezett; Sztefan Duraj révész, Kazimierza és Malgorzaty szül. Zarebská fia ebben az időben a jégen tartózkodott, néhány méterre a parttól, és a havat takarította el folyón át vezető járható ösvényről. A vádlott Wojciech Trepa gyorsan hozzálépett, csapszeggel fejbe vágta, és amikor Sztefan Duraj elvágódott, bedobta egy közeli lékbe, amelyet a halászok vágtak a jégen“.

Amikor a bíró elolvasta a fejezetet, megkérdezte a vádlottat, így történt-e azon a decemberi estén, a vádlott így válaszolt: — Igen.

— A bíró többi kérdése a vérnyomokra vonatkoztak a havon, amelyekről a nyomozás során említést tettek; bár sötét volt, a vádlott észrevette a vért a fehér havon, kezével összekaparta a véres havat, kemény golyót gyúrt belőle, s a léken keresztül a jég alá dobta.

Wojciech Trepa a második gyilkosságot nem tudta titokban tartani, mert amikor a jégen állt, és a véres hóból a második golyót gyúrta,