Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

halászok érkeztek éjszakai fogásra, és a jégre léptek; bár Wojciech azzal a vörös, véres hógolyóval gyorsan eltűnt, az egyik halász felismerte, és utána kiáltott: — Wojtek! ... — Wojciech természetesen nem válaszolt, és eltűnt a ködben. Először a jégen lépkedett, és betért a puszta bozótosba, ám még akkor is kezében tartotta a véres hógolyót, egyik kezéből a másikba téve, s csak a bozótos közepén dobta egy mélyedésbe, amelyet csizmájával vájt, bedobálta fagyott levelekkel és hóval, aztán elsimította a felszínt.

A halászok furcsállták, hogy Wojciech oly gyorsan eltűnt, és kiáltásaikra nem jelentkezett; azután zseblámpáikkal megvilágították a helyet, ahol Wojciech állt, a gyalogjáró és a legközelebbi lék között észrevették a nyomokat, és itt-ott a vörös foltokat, s amikor közelebbről megvilágították, megállapították, hogy ezek vértől származnak. Gondolták, hogy a jégen és a havon valami történt. Aztán vízbe ejtették a hálójukat, és elkezdték lassan, óvatosan kihúzni a nagy lékből.

Arról, hogy a halászok Sztefan Duraj holttestét hogyan húzták ki, a tárgyaláson nem sok szó esett, mert a nyomozásnál mindent részletesen elemeztek. A bíróság a tárgyaláson a tény megállapítására szorítkozott csupán, vagyis arra, hogy a gyanú Wojciech Trepára esett, s ezért őt harminc év után ismét letartóztatták. A vizsgálat folyamán a vádlott mindent bevallott, meglepő hűséggel beszélt gaztetteiről, s ezzel nyilván megkönnyebbült, sőt lehet, hogy meg is nyugodott, hiszen végre lerakhatta harminc évig őrzött titkának súlyos terhét; azt is elmondhatjuk, hogy amikor a vizsgálatkor beismerte tetteit, amelyek súlyos büntetést vonnak maguk után, harminc év után először lélegzett fel, idegfeszültsége felengedett, értelme felszabadult, bár beismerő vallomásával egyúttal a legsúlyosabb büntetést vonta magára.

Talán két nap múlva véget ér a Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna, szül. Bagiela fia elleni törvényszéki tárgyalás, hiszen már nem sok van hátra, néhány tanú vallomása következik, a vádlott az utolsó szó jogán, és a bíróság visszavonul ítélethozatalra, de az ítéletet aznap talán nem hirdeti ki. Az ítéletet a bíróság valószínűleg másnapra halasztja; de az is lehet, hogy még aznap kihirdeti, amikor elhangzik az én vádbeszédem, és a vádlott felszólalása az utolsó szó jogán.

Éppen a vizsgálati jegyzőkönyvet és a vallomásokat forgatom, miközben már a vádbeszédre készülök: „Tisztelt törvényszék“, és aztán a következőket kell mondanom: „Vádat emelek“. Vádat emelek... Ki emel vádat? Ha az én feladatom is az, hogy Wojciech Trepa bűnperében a vádat képviseljem, felteszem ezt

a kérdést, mert kétes az, hogy lehetek-e én vádló, kételkedem, van-e jogom erre a tisztségre, amelyhez korom juttatott, de ezt a kort mások hősiessége vívta ki és teremtette meg, s a tisztséghez nagyobb érdemek nélkül jutottam; későbbi, jobb időkből kaptam, amelyeken megtanultam keresztülhatolni a per folyamán, mint egy átláthatatlan jégtáblán, és beleélni magamat a vádlott kortárs helyzetébe, és félni ettől a közelségtől, igen, félni attól, hogy annyi közösséget fedeztem fel Wojciech Trepával. Mindketten árok vagy tó partján üldögéltünk, és magunkba szívtuk a síkság illatát, őriztük a varjú elől a maszatos kiskacsákat, és belekóstoltunk az iszonyba a varjú megpillantásakor, amely lassan és kecsesen ereszkedett le a levegőből, hogy megragadja a kiskacsát; iszonyat fogott el bennünket, s ez valójában már egy magasabb, mondhatnám, polgári és társadalmi tudat küszöbének átlépését jelentette, amely bennünk a kiskacsát elragadó nyitott varjúcsőr, vagy ha a tragédia szerencsés kimenetelű volt, a kiskacsa finom, sárgás lábán húzódó véres csík megpillantásakor keletkezett.

Ezért feltettem ma'gamnak azt a rövid, és

— mint ahogy az a kacsát és libát őrző kisfiú, amilyen én is voltam, a fülembe súgja — okos kérdést: ki emel vádat? A Wojciech Trepa elleni per során megtanultam nemcsak beleélni magamat a vádlott kortárs helyzetébe, hanem megtanultam mélyebben boncolni a kort, elmélyedni a múltba, felváltani a kort olyan időszakkal, amelyben a vádlott élt, magamat állítani Wojciech Trepa helyébe, és elképzelni magamat, amint ott ülök két milicista között a széles pádon, és a mostani vádlottat, amint elhelyezkedik az államügyész magasra emelt székében.

Elismerem, hogy ezt a kérdést: „Ki emel vádat?“ — gyermekkorom és kora ifjúságom emlékei idézték elő, ezt a kérdést tulajdonképpen az a falusi fiúcska tette fel, amilyen én is voltam; az egész per folyamán gyermekkori emlékeim befolyása alatt álltam, s gyermekkorom követelte jogait annál a felnőtt férfinál, akivé lettem. Azután pedig, amikor visszatértem a távolabbi múltba tett szomorú sétáimról, eljutottam ahhoz a időszakhoz, amelyben betöltöttem tizenötödik évemet, ekkor bekövetkezett az az ugrásszerű fejlődés a rosszabb időkből a jobb időkbe, s Wojciech Trepát kénytelen voltam messze magam mögött hagyni, ott kellett hagynom, mert megkésett, és örökre elvesztette azt a lehetőséget, hogy békésen, örömmel vegye magához e jobb kor ajándékait, hiszen gyilkossá lett.

Amikor én betöltöttem a tizenötödik életévemet, a városi internátusba vittek a sással