Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

halászok érkeztek éjszakai fogásra, és a jégre léptek; bár Wojciech azzal a vörös, véres hó­golyóval gyorsan eltűnt, az egyik halász fel­ismerte, és utána kiáltott: — Wojtek! ... — Wojciech természetesen nem válaszolt, és el­tűnt a ködben. Először a jégen lépkedett, és betért a puszta bozótosba, ám még akkor is kezében tartotta a véres hógolyót, egyik kezéből a másikba téve, s csak a bozótos közepén dobta egy mélyedésbe, amelyet csizmájával vájt, bedobálta fagyott levelekkel és hóval, aztán elsimította a felszínt. A halászok furcsállták, hogy Wojciech oly gyorsan eltűnt, és kiáltásaikra nem jelentke­zett; azután zseblámpáikkal megvilágították a helyet, ahol Wojciech állt, a gyalogjáró és a legközelebbi lék között észrevették a nyomo­kat, és itt-ott a vörös foltokat, s amikor közelebbről megvilágították, megállapították, hogy ezek vértől származnak. Gondolták, hogy a jégen és a havon valami történt. Aztán vízbe ejtették a hálójukat, és elkezdték lassan, óva­tosan kihúzni a nagy lékből. Arról, hogy a halászok Sztefan Duraj holt­testét hogyan húzták ki, a tárgyaláson nem sok szó esett, mert a nyomozásnál mindent részle­tesen elemeztek. A bíróság a tárgyaláson a tény megállapítására szorítkozott csupán, vagyis arra, hogy a gyanú Wojciech Trepára esett, s ezért őt harminc év után ismét letartóztatták. A vizsgálat folyamán a vádlott mindent bevallott, meglepő hűséggel beszélt gaztetteiről, s ezzel nyilván megkönnyebbült, sőt lehet, hogy meg is nyugodott, hiszen végre lerakhatta harminc évig őrzött titkának súlyos terhét; azt is elmondhatjuk, hogy amikor a vizsgálatkor be­ismerte tetteit, amelyek súlyos büntetést von­nak maguk után, harminc év után először lé­legzett fel, idegfeszültsége felengedett, értelme felszabadult, bár beismerő vallomásával egy­úttal a legsúlyosabb büntetést vonta magára. Talán két nap múlva véget ér a Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna, szül. Bagiela fia elleni törvényszéki tárgyalás, hiszen már nem sok van hátra, néhány tanú vallomása követ­kezik, a vádlott az utolsó szó jogán, és a bíró­ság visszavonul ítélethozatalra, de az ítéletet aznap talán nem hirdeti ki. Az ítéletet a bíró­ság valószínűleg másnapra halasztja; de az is lehet, hogy még aznap kihirdeti, amikor el­hangzik az én vádbeszédem, és a vádlott fel­szólalása az utolsó szó jogán. Éppen a vizsgálati jegyzőkönyvet és a val­lomásokat forgatom, miközben már a vádbe­szédre készülök: „Tisztelt törvényszék“, és aztán a következőket kell mondanom: „Vádat emelek“. Vádat emelek... Ki emel vádat? Ha az én feladatom is az, hogy Wojciech Trepa bűnperében a vádat képviseljem, felteszem ezt a kérdést, mert kétes az, hogy lehetek-e én vádló, kételkedem, van-e jogom erre a tiszt­ségre, amelyhez korom juttatott, de ezt a kort mások hősiessége vívta ki és teremtette meg, s a tisztséghez nagyobb érdemek nélkül ju­tottam; későbbi, jobb időkből kaptam, amelye­ken megtanultam keresztülhatolni a per folya­mán, mint egy átláthatatlan jégtáblán, és beleélni magamat a vádlott kortárs helyzetébe, és félni ettől a közelségtől, igen, félni attól, hogy annyi közösséget fedeztem fel Wojciech Trepával. Mindketten árok vagy tó partján üldögéltünk, és magunkba szívtuk a síkság illatát, őriztük a varjú elől a maszatos kis­kacsákat, és belekóstoltunk az iszonyba a varjú megpillantásakor, amely lassan és kecse­sen ereszkedett le a levegőből, hogy megra­gadja a kiskacsát; iszonyat fogott el bennün­ket, s ez valójában már egy magasabb, mondhatnám, polgári és társadalmi tudat kü­szöbének átlépését jelentette, amely bennünk a kiskacsát elragadó nyitott varjúcsőr, vagy ha a tragédia szerencsés kimenetelű volt, a kiskacsa finom, sárgás lábán húzódó véres csík megpillantásakor keletkezett. Ezért feltettem ma'gamnak azt a rövid, és — mint ahogy az a kacsát és libát őrző kisfiú, amilyen én is voltam, a fülembe súgja — okos kérdést: ki emel vádat? A Wojciech Trepa elleni per során megtanultam nemcsak beleélni magamat a vádlott kortárs helyzetébe, hanem megtanultam mélyebben boncolni a kort, elmé­lyedni a múltba, felváltani a kort olyan idő­szakkal, amelyben a vádlott élt, magamat állítani Wojciech Trepa helyébe, és elképzelni magamat, amint ott ülök két milicista között a széles pádon, és a mostani vádlottat, amint elhelyezkedik az államügyész magasra emelt székében. Elismerem, hogy ezt a kérdést: „Ki emel vádat?“ — gyermekkorom és kora ifjúságom emlékei idézték elő, ezt a kérdést tulajdon­képpen az a falusi fiúcska tette fel, amilyen én is voltam; az egész per folyamán gyermek­kori emlékeim befolyása alatt álltam, s gyer­mekkorom követelte jogait annál a felnőtt férfinál, akivé lettem. Azután pedig, amikor visszatértem a távolabbi múltba tett szomorú sétáimról, eljutottam ahhoz a időszakhoz, amelyben betöltöttem tizenötödik évemet, ekkor bekövetkezett az az ugrásszerű fejlődés a rosszabb időkből a jobb időkbe, s Wojciech Trepát kénytelen voltam messze magam mö­gött hagyni, ott kellett hagynom, mert meg­késett, és örökre elvesztette azt a lehetősé­get, hogy békésen, örömmel vegye magához e jobb kor ajándékait, hiszen gyilkossá lett. Amikor én betöltöttem a tizenötödik élet­évemet, a városi internátusba vittek a sással

Next

/
Oldalképek
Tartalom