Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Fodor András: Versek
metszet Fodor András (Magyarország) Amit tizenöt éve megéltünk egyszerre csak belefeszül a mozdulatlan idő keretébe. Honnét való a régi metszet? Barázdás, kékes víz fölött áll mint az örökkévalóság hét meredek torony. Párkányok, lépcsők, szurdokok, tetők a gömbüveg hegyekre vésve. Láttam őket, vagy most látom először? De ott az ablak. Hajnalonként mögüle átkoztam a város hangfürtjeit fülembe rázó minden harangját. S megvan a postaláda: beledobtam jópár szerelmes levelet. S a mozi, egyszer abban is ültem, de nem emlékszem semmire a filmből, csak a szomszédlány forró kezére. A parkban, hol most huncut kisgyerek pitypangot fujkál rendületlenül szoborcsikó kő orrlikába, látszik az útkanyar. A lányt búcsúzva ott öleltem. Fekete lombok lyukacsaiból rámpattant két szemefehére, s így szólt fölényes megadóan: Kicsi a bors, de érős. Nagy tiszta tér, íratlan ábránd. Zsizseg a hó az oszlopok előtt. Mit akartok a fehér éjszakától, kóválygó szeretők? Arcotok dérparazsában se tűz, se jég; hogy oldoznátok föl az idegenség messzekötő ítéletét? Csak a kéz, csak a kezetek ismeri egymást. Görcsös örömmel összetapad. Szárnyat lebbentő ikerpihegéssel röppenne már, de kettébe szakad, Magad fekszel. Vad álmok reszelői marják szobád falát. Hallod a dalt, mit vele dúdoltál: „Szállnak a vadlibák ...“ Elszállsz te Is, akár a költöző madár a táj bilincselt fájdalma felett. Hátad mögött piros szégyenbe rontja a nyár a hószikrás teret. álomtalan Vergődök, forgok egész éjjel álmatlan, ágyamon. Mit hajszol bennem, mit rovancsol az éber gondolat? Minden bűnömet fölmutattam, gondom a földnek, víznek adtam, mért nem vagyok szabad? Esők, habok hullása zsibbaszt, goromba mozdonyok sisegve metsző hangja szaggat fülembe, mint a kés. Magányos test rönkjébe zárva, ha nincs jóvátevő tanú, ki lássa, mit ér a szenvedés? Fölkel a dombokról a hajnal, átlépi kínomat. Kigyújtja ablakom előtt a madarak kardalát. S közönyös-egyszerűn, kegyetlen árad meg elgyötört szememben az égi tisztaság. íratlan ábránd
