Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet
Ámde úgy tűnik, ismét túlságosan messzire kalandozok, és megfeledkezem 1960 gyönyörű őszéről. Állandóan arra a száraz és — mint ahogy általában mondani szokták — aranyőszre kellene gondolnom, főleg azért, mert abban az időben a vádlott a szokásosnál gyakrabban járt a folyópartra, és gyakran közeledett a révhez, és a bokorból figyelte a révészt, hogyan szállítja az embereket az egyik partról a másikra. Amikor a tanúk és a vádlott vallomásaikban 1960 őszéhez közeledtek, a törvényszéknek azonnal feltűnt, hogy a vádlott abban az időben gyakran látogatott el a folyóhoz; ez a törvényszék számára — érthetően — fontos körülmény volt. Már nem a véletlen vitte a folyópartra, vagy az objektív szükséglet, gyakran olyan ok vitte oda, amelyet csak ő maga ismert. A bírónak és az államügyésznek, vagyis nekem, az volt a gyanúnk, hogy Wojciech gyakori folyóparti sétái összefüggésben voltak második gonosztettével. Egyidejűleg arról is tanúskodtak, hogy a vádlott második gyilkosságára megfeszített és beteges következetességgel készült; a gyikosság pillanatában mintha összefutott volna az egész időszak — napok, órák, percek —, amely Wojciechet a gyilkosságig juttatta. Ezt a gaztettét Wojciech gondosan előkészítette, ezért járt oly gyakran a folyóhoz 1960 szeptemberének második felétől, bár tettét csak az év december huszonkilen- cedikén követte el, amikor a folyó már befagyott; tehát a gyakori folyóparti . séta több mint három hónapig tartott. A bíró és én, az államügyész természetesen megkíséreltük azt, hogy lélekben elkísérjük Wojciech Trepát — ezt az édeskés kifejezést használom — sétáira, először a zavarosbarna folyóhoz, később az egyenetlen, göröngyös jégpáncélhoz, amely tele volt lékkel. Szükségünk volt arra, hogy vallomásokkal ellenőrizzük, mit keresett a folyóparti bozótban a vádlott azután, hogy ostobán és meggondolatlanul meg- merészelte kérdezni Sztefan Durajt, a révészt, tudja-e, ki ölte meg Karol Kotulát. Mert Sztefan Duraj ugyanaz a Sztefan Duraj, aki harminc évvel, sőt talán negyven évvel azelőtt Wojciech Trepával együtt fuvarozott homokot és kavicsot az útépítéshez, 1929 óta megszakítás nélkül révészkedett a folyón 1960 decemberéig, és úgyszólván egész életét a vízen töltötte. Sztefan Duraj tehát 1930 ama júniusi napján is révész volt, amikor Wojciech Trepa a folyón elkövette első gonosztettét. A törvényszék — természetesen — érdeklődött afelől, hogy a vádlott harminc év után miért tette föl azt az ostoba és meggondolatlan kérdést Sztefan Durajnak, a révésznek, egy olyan kérdést, amely ostobaságával és óvatlanságával a szőke legényre emlékeztetett, aki Wojciechnek a dereglyén tette fel azt a kérdést néhány pillanattal halála előtt: — Hogy van Jadwiga? A törvényszéknek csodálkoznia kellett azon, hogy a vádlott harminc év után miért kérdezte meg Sztefan Durajt, vajon tudja-e, ki ölte meg a szőke legényt; hiszen a vádlott tudta, az első gaztett ügyében megindított nyomozáskor Sztefan Duraj azt vallotta, hogy Wojciechet sem a parton, sem a folyón a szőke legénnyel egy ladikban nem látta. A révész harminc éve egészen bizonyosan így vallott, a tanúvallomások is megerősítik ezt; de azok nélkül is hiteles ez a vallomása, hiszen Wojciech Trepát vizsgálati fogságból bizonyítékok hiányában szabadlábra helyezték. A gyilkosság körülményeit, amelyek között Wojciech Trepa Karol Kotulát megölte, a bíróság kénytelen volt elismerni kedvezőnek egy olyan ember számára, akit tulajdonképpen már az életkörülményei, az akarat és az önuralom hiánya előkészítettek egy gyilkosság elkövetésére. Még egy tény is tanúskodott arról, hogy a körülmények kedveztek a gyilkosságnak. A falu, amely gyakran hordoz pletykákat, ezúttal semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott erre, és legfeljebb gyanakodhatott, de ezt is meghagyta magának, mert az ilyesmivel nem lehet tréfálni, túlságosan komoly dolog. Amikor a bíróság mindezt figyelembe vette, még értelmetlenebbnek tűnt az a kérdés, amelyet a vádlott harminc év után tett fel Sztefan Durajnak. Ámde a bíróságnak egy pszichiáter szakértő segítséget nyújtott, s ennek véleményét a bíróság a per utolsó szakaszában a védelem javaslatára felhasználta. A javaslattal szemben — érthetően — óvást nem emeltem, bár mint államügyész tiltakozhattam volna. A törvényszéki szakértő megállapította, hogy a kérdést — amelyet a vádlott a révésznek feltett — erős félelemérzet és beteges gyanakvás indokolta, amely természet- szerű olyan vádlottnál, aki mielőtt gyilkossá vált volna másodszor, egyszer már elkövetett gyilkosságot, s egyáltalán nem bizonyítja be- számíthatatlanságát, mint ahogyan arról a védelem a bíróságot igyekezett meggyőzni a per utolsó szakaszában. Természetesen kiegészíthetjük annak megállapításával, hogy a vádlottat a második gyilkosság elkövetésére az az ösztönös félelem indította, hogy tudomást ne szerezhessen senki az első gaztettről, különösen akkor, amikor vagyona gyarapodott, és igazi gazdává vált. Amikor már nem volt magát gazdának tetető senki, amikor már nem volt kötni való bolond, aki panyókával jár fűért, mint az asszonyok, amikor az ő telkét a beláthatatlan urasági földektől elválasztó mezsgye közepén állva, már nem érezte úgy magát, mint
