Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

a pókhálóba akadt légy; akkor indította őt az első gyilkosság állandóan visszatérő önmarcangoló emléke, titkával vívott örökös párbaja, no meg beteges, rendellenes gyanakvása egy új gaztett elkövetésére.

A törvényszéki szakértő hangsúlyozta, hogy a fokozódó beteges gyanakvás, amely nyilván állandó félelméből fakadt, hogy senki se ismerhesse titkát, mindez azzal magyarázható, hogy a háború után gazdagodni kezdett, gazda lett a szó szoros értelmében, valódi paraszt, aki a községben általános megbecsülésnek örvendett.

Ilyen volt a szakértő véleménye, és én egyetértettem ezzel, akkor is, amikor később még egyszer végiggondoltam, és most is, amikor dolgozószobámban töprengek. Nekem is úgy tűnt, hogy Wojciech Trepa titokkal terhelt élete a háború után, amikor gazdaságát korszerűsítette, sokkal nehezebb volt, mint annak előtte. Nehéz helyzetben volt, amikor az iskolaépítési bizottságba választották, és a bizottság ülésén arról beszélt, hogy a falunak kell az iskola; Wojciech Trepa fölszólalt, hogy a falu építsen új, korszerű emeletes iskolát; szavának súlya volt, mert jó gazda beszélt, legalábbis a jelenlevők annak tartották. Azután, amikor a jó gazda, aki egyébként gyilkos, egyedül marad, felteheti magának a kérdést: „Építhet-e iskolát egy gyilkos, van-e joga erre egy gyilkosnak, aki megölte unokahű- gocskája apját; vajon nyugodt lelkiismerettel kimérheti-e az új iskola telkét, és azután téglát hordva beszélgethet-e a kőművesekkel, akik építeni fogják az új iskolát?“

Bizony egy gyilkosnak, aki rendes gazda lett, és az iskolaépítési bizottság elnöke, példát mutató dolgos paraszt, nagyon kell félnie, nehogy napvilágot lásson szörnyű titka, nagyon könnyen úrrá lesz rajta a rettegés és a gyanakvás ördöge.

így a bíró, a szakértő és én, az államügyész, a vádlott igazán lakonikus vallomása alapján megkíséreltük megérteni, mi késztette arra az értelmetlen elhatározásra, hogy Sztefan Duraj révésznek föltegye a kérdést, amely talán így hangzott: — Tudod, ki ölte meg Karol Kotulát? — A vádlott azért tette föl ezt a kérdést, mert — ahogyan ezt a szakértő magyarázta, szerény véleményem szerint elég primitíven — kétség keletkezett benne, vajon Sztefan Duraj valóban nem tudná, ki ölte meg Karol Kotulát; ez a fokozódó és valószínűleg betegessé váló gyanakvása súgta neki azt, hogy Sztefan Duraj, a révész talán éppen akkor lépett ki a bokor mögül, és megállt a folyóparton, amikor ők ellökték a csónakot; lehet, hogy gondolatban eljutott a felismerésig, hogy a vízen valami

történt, lehet az is, hogy meghallotta a tompa csobbanást; a csobbanást, amelyet egy állandóan vízparton élő ember gyakorlott füle megkülönböztet minden más csobbanástól, például evezőcsapástól, vagy a folyóba eső kő csobba- násától. S bár Wojciech Trepának minden oka megvolt azt hinni, hogy Sztefan Duraj 1930-ban a nyomozásnál olyan vallomást tett, hogy akkor semmit sem látott és hallott, mégis gyanakvásának fokozódó időszakában állandóan nyugtalanította őt az, hogy Duraj nem mondott el mindent, tudja az igazat, vagy legalábbis sejti.

Wojciech gyanakvása 1960 őszén rendkívül megerősödött, főleg akkor, amikor az iskolaépítési bizottság első alakuló gyűlésén egyedül Sztefan Duraj emelt kifogást Wojciech Trepa elnökké választása ellen; bár kifogását azzal indokolta, hogy Wojciech agglegény, és nincsenek iskoláskorú gyermekei, Wojciechet, akit a gyanakvás teljesen hatalmába kerített, mégis megerősítette feltevésében, hogy Sztefan Duraj ismeri az ő titkát.

A törvényszék elismerte, hogy a vádlott gyakori sétái a révhez eléggé indokoltak, és áttért a Wojciech Trepa Sztefan Durajjal folytatott párbeszédének napjáról és órájáról szóló vallomásokra. A párbeszéd, mint az kitűnt, a vádlottnak nemcsak értelmetlen, de következményeiben egyenesen tragikus kérdésével kezdődött: — Mondd, Sztefan, nem tudod, ki ölte meg Karol Kotulát? — Talán így hangzott a kérdés 1960 október végének azon a derűs napján, persze, ha a vádlottat vallomása közben emlékezete nem hagyta el. Wojciech kihasználta a delet, amikor a révnél ellanyhult a forgalom, mert azok, akik a túlsó partra akartak jutni, már reggel átkeltek, és csak alkonytájt tértek vissza. Nagyon ritka eset az, ha valaki délben akar átkelni a folyón. A révész, Sztefan Duraj ott ült hát a ladikon keresztbe fektetett pádon, amikor Wojciech Trepa lépett ki a bokrok mögül, és feléje tartott. A révész először valami jelentéktelen megjegyzést ejtett, de a vádlott egyszeriben valami másra tért át, mert sietős volt a dolga azzal a neki fontos, mégis fölösleges és értelmetlen kérdéssel; sietett, mert valaki közben jöhetett volna, s bár déltájban, méghozzá vasárnap, az emberek nemigen jártak a réven, a nagy folyó partján csend uralkodott, és csak elvétve hangzott fel a vontatott kiáltás: „Réévéész!“ — mintegy emlékeztetőül, hogy a víz folyik, s az idő múlik, valakinek mégiscsak erre vezethet az útja. így aztán fokozódó és beteges gyanakvástól, no meg évek óta üldöző egyetlen gondolatától indíttatva, Wojciech kirukkolt azzal a kérdéssel.