Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Csoóri Sándor: Apostoli saruk

kon. Ha még csak összeborzongott volna! De kirakataiban, mint dollárértékű tőzsdén, veszedelmesen zuhanni kezdett a legszebb ruhaköltemények értéke is, a szöveteké, a selymeké, a vakító ingmelleké. A nyakkendők, a hegyesorrú lakkcipők egyszeriben egy messzi kor esendő találmányaiként hatottak. Múzeumi kacatként. Az elpuhult Európa gyémántgombcxs divatdiktátorai visszavonulhattak a leereszkedő alkonyat mögé. Az újmódi, az Európát legyőző, az igazi előkelő viselet az övéké volt. Elnyühetet- len vászonnadrág, nem a kovbojokét utánzó, annál sokkal egyszerűbb, barbárabb. S mivel a szárát sokkal szűkebbre és rövidebbre tervezték, lábük úgy kandikált ki belőle, mint a gázlómadaraké. További ruhadarabjaik: barnacsíkos nyloning és fekete bőrmellény. Ez utóbbi is jóval rövidebb volt a hagyományosnál, épp csak a bordamezőt takarta el, s a derékmezőt szabadon hagyta. Na és az apostoli saruk! Bibliai egyszerűségű topogó, zokni nélküli használatra. Nyilván azért, hogy a csupasz lábfejeken látni lehessen a nagy utak porát, a vándorok örök ismertetőjelét.

Ezt valóban látni lehetett. Ha nem félnék a rágalmazás vádjától, vagy hogy magánszemélyek ügyébe avatkozom bele, még azt is elárulnám, hogy nemcsak szemérmes por, de komoly kaszréteg, rücsök és retek virított világjáró bokájukon.

Az igazság az, hogy ezzel együtt irigyeltem őket. A haj- és szőrapokalipszis közül elővillanó kamasz tékintetük valamiféle önfeledt szabadságról árulkodott. Vagy inkább világmegvetésről? Fölényről? Ehhez nem voltak elég komorak. Lazaságuk, kötetlenségük fölszabadultabb érzelmeket sugárzott. Megálltak egy-egy kalap- és cipőkirakat előtt és nevettek.

Gyors váltással arra gondoltam, ha valaki rájuk ijesztene, mit csinálnának? Elfutnának, vagy elkezdenének verekedni? A kalandorok jövője és egyetlen lehetősége a kockázat. Lehet, hogy ők is épp ezt keresik a világban? Kockázatot, mely minden rend és rendszer fölé emeli az egyént? Követtem őket, s ahogy a Nárciszba bementek narancslevet inni, és amilyen hanyag sztárként forogtak a rájuk vetülő szemek fényképező lencséje előtt azt láttam rajtuk, hogy boldogok. Boldogok, mert valamit eldöntötték és csinálnak. Mindenekelőtt azt, hogy viselkedésükkel és viseletűkkel nem alkalmazkodnak a közízléshez. Ha megveti őket a világ, hát vesse, az az ő dolga; ha csodálni akarja, hát csodálja. A szabadság első feltétele, hogy az ember néhány dolgában képes legyen dönteni. Például tudjon kiszakadni egy körből, egy zárt életformából, mely ha gumi gyanánt tágítható is, akkor sem ad alkalmat akkora szabadságra, mintha egy teljesen újjal cserélné fel. Aki egyetlen mozdulattal lerántja magáról a hófehér ingeket, a szépen vasalt nadrágokat, a fecskefarkú mellényeket, az a világrendet s a tegnapig mosott és vasalt kultúrát, a jól szellőző civilizációt és az erkölcsi göncöket is fölényesen félredobja. S új ruhájával új magatartást, új erkölcsöket ölt magára. Az átváltozás rengeteg erőt képes fölszabadítani, mert nem a be- idegzett szokásokra, az önfegyelem szigorára és nem is az emlékezetre figyel, hanem a képzeletre. Arra, hogy vajon mi új dolog lehet még a nap alatt.

Ismerem és megvetem az állampolgárt, aki fél és alkalmazkodik aki soha semmit sem mer kockáztatni, aki nagybetűvel emlegeti a rendet, a hatalmat, a történelmet, s a történelmi felelősség nevében — mentegetőzve bár — de elmenekül személyi felelőssége elől is, hogy ezáltal védettséget szerezzen magának. S mivel nekem nem védettség kell, hanem alkalom a munkára, szabadságteremtésre, önmagam megalkotására, szinte idegbajosan vonzódom azokhoz, akik a tehetetlenség állapotát ha kell, a különcséggel is fölcserélik. Még retkes lábbal is, mint a két csodabogár? Ha az út végén kötetlenebb lét, használhatóbb szabadság várna, még azzal is.

De csakugyan, mi várhatja az efféle haj- és szőrcsomó apostolokat? Veszély? Izgalom? Jóra fordítható kaland? Halál? Vagy egyszerűen csak megvetés? Ez utóbbi a legkevésbé. A század kedvez a hóbortosságnak, inkább csodálattal aranyozza körül, mint megvetéssel. Lehet, hogy ezek a beatnikek korunk lázadói? A viselkedés forradalmárai. Gyanakodva tekintek az ilyen elméletekre. A forradalmárok mindig sűrítik és összpontosítják az erejüket. A beatnikek épp fordítva csinálják ezt: szétszórják magukat: szétszórják a változatosságba, nagy utakba, valódi vagy látszatveszélyekbe vagy az olyasféle tetszetős elméletekbe, hogy ha már az egyén amúgy is kívül marad a történelmen, legalább saját magához hasonlók csoportjának, az új hordának a történelmét teremtse meg.

S mi van, ha megteremtik? Kialakul egy életforma a történelmen kívül, melyet ugyan szakítás hozott létre, de nem vérre menő dráma: amely ellentétekre épül