Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - VETÉS - Szitási Ferenc: Vers
Vili elzuhant, szemüvege lerepült. Azt kívántam: bárcsak fel se kelne többet, de feltá- pászkodott. Megkereste a szemüvegét. Én már akkor fent voltam a legfelső lépcsőn. Az anya cipőjével püfölni kezdtem a templomajtót. Vili oda is utánam jött, nagyon zavarban volt, pedig engem nem érdekelt, hogy hasravágódott, és lerepült a szemüvege. Vertem az ajtót, és hangosan kiabáltam. Az alaktalan keserűség kezdett bennem szavakká szakadozni. Nem tudom, mit kiabáltam. Vili lefogta a karom. Ettől végképp megőrültem. Rátámadtam. Muszáj volt. Azóta, mióta a fővárosból hazajöttél, őt is gyűlölöm. Te hazajöttél, ő meg ottmaradt, és most diplomát kap az apja pénzéért. Különben hülye, mint a csuka. Azért ..szeret még mindig! Emlékszel, milyen értetlen volt. Csak nézett rád a szemüveg alól, elkeskenyült szemmel. Persze, ö nem tudja, mit jelent a tél egy olyan vacak kék kabátban. Száztíz korona ösztöndíj, hozzá apa csonka keze, anya rohamai, meg a rohadt •disznóól a ház végében. Oda futottam1 ki bőgni, mikor egy este szótlanul beállítottál, és nem bírtam nézni apa sötét arcát. Csak nyeldeste a könnyeit — tehetetlenségében. Nem mert rád nézni, félt a tekintetedtől. Pedig semmi vád nem volt a szemedben. Csak ültél komolyan a sezlon végén, és azt mondtad, hogy elmégy dolgozni, aztán majd csak lesz valahogy. De nem lett sehogy, most sincs sehogy, mert elmentél, itt hagyva örökségként a kék kabátot nekem. Eleinte örültem neki, de amikor annyira fáztam benne, földhöz vágtam. Éjszaka csehül beszéltél álmodban. Nem aludtam, téged néztelek. Kerestem rajtad valamit a régi Jolánból. De egy idegen feküdt mellettem. Idegen volt nekem az arcod, a szavaid, még a könny is, ahogy végigfolyt az arcodon. Nem szerettelek. Nem érdekelt, hogy szenvedsz valamiért. Olyan hideg volt tőled a szobában, hogy majd megfagytam. Akkor kezdtem1 el fekete űrré változni. És anya, ahogy reggel kitört, mikor meglátta a beesett szemedet, a sápadt arcodat... Szegény. Hogy mondjam el ezt Vilinek? Nem értené meg! Csak kiabáltam mindent összevissza, de erre gondoltam, és már szerettelek. Furcsa volt, de szerettelek. Folytak a könnyeim, és már nem volt olyan rossz. Persze, azért rossz volt, de már nem annyira, mind eddig. Szorítottam a vaskarikát a templomajtón, és nagyon szerettelek. Vili közben elment, vagy elrohant, nem vettem észre. Ezután majd nagyon fog kerülni. Arra tértem magamhoz, hogy valaki fogja a karom. Azt kérdezte, mi bajom. Mondtam, hogy semmi. Már valóban nem volt .semmi bajom, csak fáradt voltam. Fölálltam, csavarogni kezdtem, s ide tévedtem. Nem is igen láttam az embereket. Most nem érdekelnek. Arra gondolok, hogy valamikor szerettelek, azután idegen lettél, és most megint szeretlek. Milyen furcsa változások! A kertész felveszi az ollóját, hogy megnyírja a bokrokat. A hangyák átértek erre a partra, a méhek virágra szállnak. Az arcomon tócsába folynak össze a fényfoltok. Megyek haza. Vattapuha csendben repedt törzsü fák Grafikus kezéből kihullott sziluettek Megszabdalt szikár katonák a fehér végtelen célpontjai lettek Gyökerek duzzadt amőbák dulakodnak a nedvért hogy a nyirkos föld hatalmát levéllé szeressék. A költők is célpontok Mind gondolat sínen kering S csodás anyagok értelmével osztódnak sejtjeik. célpontok Szitási Ferenc
