Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - VETÉS - Kovács Magda: Örökség (elbeszélés)
fiatalok irodalmi rovata Mindjárt hazamegyek. Csak maradjon addig kicsit csendben az élet. Maradjon kicsit minden úgy, ahogy most van, a fényfoltok az arcomon, a méhek ott a virágok felett, meg ez a hangya a lábam fején. Azután hazamegyek, de neked mindegy, mert te nem tudod, hogy én most mindjárt hazamegyek. Nevetek. Hangosan nevetek, mint te szoktál. Valaki elment erre, és nagyon megnézett, a sáros lábamat meg az anya divatjamúlt szandálját mellettem. A földön ülök egy gesztenyefa alatt. Meg akartam mosakodni a szökőkút medencéjében, de rám szólt a kertész, hogy mi a fenét csinálok! Nem volt kedvem válaszolni, inkább ide jöttem. Ez már elég régen volt — s azóta itt ülőik, s árkokat húzok a hangyák elé a porban. A hangyák rém szorgalmasak. Üjra meg újra nekiindulnak, hogy átjussanak erre a partra —, de én nem engedem őket. Mikor már majdnem itt vannak, visszarakom őket a másik oldalra. Biztosan őrjöngnek a dühtől, csak nem látszik rajtuk ... Reggel én is dühös voltam. Rohantam utánad a Tomi bácsi házáig — az anya pántos szandáljában. Kerülgettem a tócsákat. Tegnap este esett. Azután, hogy megjöttél. Szidtalak, mert fölvágtam magam sárral, még a hátam is sáros volt. Nemigen bírtam futni. Anya nagyon nehéz volt, alig bírtam ágyba cipelni. Tisztára elillant belőlem minden erő. Anya mindig így szokott. Összeesik, ha elmúlik a roham, én meg cipelhetem. Míg vele bajlódtam', megszöktél előlem. A Tomi bácsi háza előtt megálltam. Nekidőltem a nagy cseresznyefának. Egyetlen az egész utcában. Itt vallott neked egyszer Vili szerelmet. Veletek voltam. Vili zavarba jött, leverte a szemüvegét és összetaposta. Bőgni kezdtem. Vizes lettem a fától. Bőgtem, rugdaltam a fát, hogy a nyakamba zuhogjon a tegnapi eső maradéka a levelekről. Olyan korán volt, hogy senki sem járt még arrafelé. Elképzeltem, hogy azóta jegyet vtáltottál, és egy óra múlva már itt sem vagy. Én meg nem megyek utánad, pedig látni szeretnélek. Ettől még jobban bőgtem. Lehúztam az anya cipőjét, mert csinálni kellett valamit... Itthon van Vili. Egyszer csak odaállított mellém. Majd megőrültem. Azt hittem megint törökmézet hozott. Csak hallgattunk. Nem kérdeztem tőle, mit keres itt, hogy kerül ide. Nem tűnt furcsának, hogy mellettem áll, csak idegesített. Őrültségeket beszéltem. Bosszantani akartam. Azt mondtam: tejért megyek. Két liter tejet hozok az anya szandáljában, de muszáj vele nagyon futnom, hogy ki ne folyjon. Láttad volna, hogy összerezzent. Elkeskenyedett a szeme a szemüveg alatt, mint mindig, ha valamit nem ért. Felőled érdeklődött. Mondtam, hogy meghaltál, tegnap táviratoztad. Ha Vilit látom, mindig rohannom kell. Futni kezdtem föl, a város felé. Azt hittem, megszabadulok tőle. Valami furcsát éreztem. Mintha egy nagy, fekete ür futna a két lábamon, és az űr én vagyok. A kezemet folyton belevertem a házak falába, hogy fájjon. Rengeteg keserűség volt bennem, mint egy megdagadt folyóban. Összefolyt, összekeveredett az egész eddigi életem. Ilyen a mi életünk. Szerettem volna valami keserű emlékre gondolni, hogy sírjak, de folyton csa,k a kék kabátod járt az eszemben. Vili rohant mellettem1, pedig szerettem volna, ha nincs, szerettem volna, ha te nem vlagy a nővérem, ha semmi sincs, az a fekete űr sem, ami én vagyok, és ami közben nagyon nehéz lett. És szerettem volna, ha soha sem lett volna kék kabátod. Kovács Magda örökség vetés
