Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok (elbeszélés)
— Szerencséd volt, hogy nyugtalanul aludtam! Ha nem ébredek fel, már nem bólint- gathatnál! Most a temetőbe járnék utánad...! — Ott sem lenne egy félpercnyi békességem?! — Az életedet mentettem meg, s ez a hála?! — Kár, hogy nem használsz altatőt. Nem ébredtél volna fel, és nem hívsz mentőket... — Az orvosok elvették a józan eszed?! — Megtanítottak hangosan gondolkodni... — Mi lett belőled, ember?! — Emlékszel, milyen voltam az első hetekben? — Sírtál, mint a kisgyerek... — Aztán könyvet nyomtak a kezembe, s nem értettem, mit olvasok, csak a fekete betűket láttam... — Ahányszor meglátogattalak, annyiszor sírtam át az éjszakát... — Hadd fejezzem be! Az orvosom azt mondta: addig nem enged haza, míg le nem írom a gondolataimat... — Fura gyógykezelés, nem is mondtad! — Meg akart győződni róla, mikor jövök rendbe... — Miket írtál neki? — Miért nem hagytak meghalni?! Mi jogon avatkoznak az életembe?! Gondolkodó, szabad ember vagyok, azt tehetek, amit akarok! Amikor a halált kívánom, ne másítsák meg erőszakkal elhatározásom! Amikor rádöbbentem, hová kerültem1, megijedtem saját magamtól. Bolond lettem?! Nem lehetek az! — Te nem vagy bolond! — Ki akkor az igazi bolond?! Az, aki a rácsok mögé kerül, vagy az, aki bejuttatja őt oda?... Felelj! — Elvarázsolták a lelked! Hová lett a gyöngédség belőled? — Nem válaszolsz? — Istenem, mit csináljak veled? — Már semmit... Másodszor nem kell lefognod a kezem, többé nem teszek mérget a poharamba... Csak egy életem van... — Csak egy életünk van, s mégis úgy kesergünk, mint a hajótörött szerencsétlenek... — Örülj, hogy még keseregni is tudunk... — Egy csöppnyi érzés sem maradt a szívedben ?! — Egy csöppnyi érzés egy egész életre elég ... — S azt is el akarod venni tőlem?! — Nem vehetem el, nélküle sem lennél más ... — Gyerünk! Elegem van már ebből! — Hová fussak, ha az életből nem futhattam ki ?! — Az üzletbe kell mennünk, tejet, kenyeret kell vennünk ... — Itt nem volt rá gondom.... — Megőrjítesz! — Csak az igazat mondom ... — Otthon hallgatsz. Odahaza nem jut eszedbe az „igaz“ szó?! — Ott nem vagyok a magam ura... Ott vagy te, a gyerek, lényem megoszlik közietek... Nem tudok egyedül lenni, ha egyedül is érzem magam... — Itt a magad ura vagy?! Nem érzel magad mellett? — Tudom, hogy mellettem állsz, izgatott vagy, és futnál innét... De nem rohanhatsz el, mert nem akarsz elhagyni engem... Itt te igazodsz hozzám, mert nem tudsz szabadulni az árnyékomtól... — Megyek...! — Eredj! Sok boldogságot kívánnék, de nem tehetem', mert akárhová mész, utolér az árnyékom, te már nem tudnál nélkülem élni... Olyan vagy, mint az anyám, aki ötven éve él az apámmal... — És te tudnál élni nélkülem? — Akarod, hogy gondolkodjam ezen? — Kérdéssel felelsz? — Az is válasz... — Olyanok vagyunk, mint a gyerekek! Ne veszekedjünk ... Gyere, menjünk, bezárják az üzletet... — Ha bezárják, kinyitják, de ha lelkem bezárulna, nehezen nyílna ki újra... — Még nem beszélted ki imagad? Beszélj, édesem! Ne mondja senki sem, hogy valamit is tiltok neked... Pedig már oly sok mindent mondtál, hogy zúg tőle a fejem... Mit akarsz még mondani? — Jól érzem itt magam... — Itt?! — Ebben a csendes utcában... — Túlságosan is csendes, veszélyt rejt magában ...! — Te is szereted a csendet... — ...Otthon senki sem bámészkodhat utánunk, s az emeleti rácsos ablakból sem integethetnek felénk... — Jó fiú az, hagyd szegényt... Számára is kicsi lett a világ! Üstökösre szeretne ülni, h->gy a végtelen űrben keringjen... — Számára is kicsi lett a világ?! Szóval, a számodra is? Már nem elégszel meg velem?! Te hol szeretnél keringeni? — Ha őszinte leszek, megharagszol... — Csak mondd! Most mindent kibírok! Hol, s kivel szeretnél keringeni?! — Egyedül, ebben a rácsos ablakú szobában...
