Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok (elbeszélés)
— örülj, hogy kiszabadultál onnan! Indulj már! Még engem is beteggé tesznek azok a rácsok! — Fáradt vagyok... Üljünk le erre a pad- ra, elszívok még egy cigarettáit... — Amott is van pad! Ott még süt a nap! — Ilyen fülledt melegben kellemesebb az árnyékban ... — Didergek, fázom már a rácsos ablalcú ház árnyékában... — A rácsok kellenek! Hadd érezzék a betegek, hogy külön világban élnek! Ha látnák, hogy újra olyan környezetbe kerültek, mint amilyenben azelőtt éltek, kiugrálnának az ablakon, és keresnék ezt az épületet, ahol az ablakpárkányt nem díszíti cserepes virág... A rácsok vonzók, visszatartják *az embert... — Ezért nem tudsz otthon nyugodtan ülni? Ezért zavarsz állandóan, gyerünk a városba, hogy idejöhess, a rácsaidhoz?! Tegnap, tegnapelőtt, egész héten, minden áldott nap „véletlenül“ erre sétáltunk... — Te csak látogatóba jártál ide, egy rövid órácskáira! Nem tudhatod, milyen jó érzés az, amikor ebben a „mindenkiveltörődöm“ világban senki sem törődik veled! Egyedül lehetsz, szabadnak érezbeted magad...! — És az ápolók? Az orvosok? Ügy álltak feletted, mintha testőreid lettek volna! — Azért, hogy azt a jó érzést ápolják benned! Amikor végetér az egyórás látogatási idő, az idegeneket kizavarják, hogy nyugtod legyen mindenkitől, aki megfoszthatna attól a jó érzéstől... Odahaza, a munkahelyeden, ellophatják tőled, s még bocsánatot sem kérnek! Ezen az épületen kívül nincs a világon még egy talpalatnyi föld, ahol ne ütköznél korlátokba, ne szabályoznák, terelnék helyes vágányra a gondolataidat..., is ha ellenkezni merészelnél, leütnek, megbélyegeznek, nem csinálhatod azt, amit akarsz...! — Te még beteg vagy..., a mesék országában élsz... Örülök, hogy egy hónapra gyógykezelésre küldenek a hegyekbe. Meglátod, ott rendbe hoznak... — Te csak hiszed, hogy beteg vagyok... — Az életemet is odaadnám érted, csakhogy egészségesnek tudjalak! — A nehezén már túl vagyok... — Még árnyékban élsz, az elmeklinika árnyékában... — Te nem érzed a napfényt? — Már a lemenő nap sugarát sem látom... Csak a rácsos ablakokat, s arra gondolok, már mennünk kellene, mert bezárják a boltot, s nem kapunk tejet és kenyeret... Jéghideg lepedők Édes Anyukám! Már nem is tudom, hanyadik levelem írom, s miért írok annyit, amikor Tőled hetenként csak egy levelet kapok... Tudom, úgy beszéltük meg, hetenként írunk egymásnak. A szóbeli megegyezést szigorúan betartod, mintha szentírás lenne. Nem lennél te, ha másképp cselekednél! Csak azt nem értem, legutóbbi leveledben miért tiltakoztál az Anyukám megszólítás ellen ? Ügy érzed, mintha nem is neked, hanem édesanyámnak írnék? Anyáméknak csaik képeslapokat küldtem: jól érzem magam, sokat gondolok .rátok... Érted? Neked oldalakat írtam1 magamról, a fürdőről, a környékről... Nagy különbség ez, s mégsem tetszik neked! Mondd, hogy szólítsalak? Szivikémnek, vagy Drágámnak, mint szerelmünk első napjaiban? Nem lenne furcsa? Saját magunkat hazudtolnánk meg! Bocsáss meg, a te nevedben nem beszélhetek... Vagy úgy érzed, tíz év után is szerelmünk első napjait éljük? Vagy Kedves Feleségemnek szólítsalak? Ridegen hangzik... A keresztneveden szólítsalak? Mint a munkatársaid? Mint az urak a cselédjüket, bocsánat, háztartási alkalmazottjukat? Egyedül én hívhatlak Anyukámnak. Annyi ragaszkodás, szeretet van e szóban! Mintha a kisfiad mondaná, akinek egyedül te vagy, te lehetsz az anyukája... Nem írnék erről, ha tudnám, mi késztetett rá, hogy arra kérjél, találjak számodra más nevet... Hosszúk a nappalok, s még hosszabbak az éjszakák, most többet vagy egyedül, mint amikor odahaza voltam... A gondolatok Téged sem hagynak nyugodni. Nem tudsz szabadulni a házassági évfordulónkon mondott szavaimtól? Az anyámat szeretem benned... Az anyámat látom benned... Mondd, egy kis szójátékkal megváltoztathatjuk lényünket? Ha Drága Szerelmemnek, Szívecskémnek szólítanálak, mások lennénk? Te hiszel abban, hogy a szerelem kezdeti varázsa a sírig kíséri az embert? Ebben nem elég hinni, azt érezni kell! Legyünk őszinték: így van ez a valóságban? Mi a valóság? Körül tudjuk határolni, szavakba önteni. És lenne merszünik boncoló késsel magunkba hatolni?
