Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Duba Gyula: A romantika jó utitárs
a nagyság jele. Pedig a „híresség“ és „nagyság“ sosem volt egy és ugyanaz. Am a közelmúltig a híres és nagy emberek majdnem egy csoportot alkottak...“ S a továbbiakban elmondja, hogy a modern társadalomban a nagy embert; a hőst, a celebritás, a híresség helyettesíti. „A ma hősei laboratóriumokban, ciklotronok és betatronok között élnek; már maguk ezek a nevek is a tudomány rejtelmeinek a szimbólumai. Sőt, még a legdrámaibb kalandok, melyeknek a legszélesebb körű közönségsikerük van — az űrutazások —, is alig érthetőek számunkra... Ezért korunk megalkotta egy új dicsőség fogalmát: a hírességét (celebritás). Ez a szó a latin celebritás — szóból keletkezett. Eredetileg nem személyt, de azt a tényt jelentette, hogy beszélnek róla. Ma azonban a celebritás elsősorban híres embert jelent. így is mondhatnánk: a celebritás olyan személy, aki arról ismert, hogy közismert.“ Egy 1959-ből származó kutatás, szerint a világ celebritásainak a sorában egymás után következik a dalai láma, Dwight Eisenhower és Anita Ekberg, XXIII. János pápa és John úr, a divatos kalapok tervezője. Boorstin könyvében tendenciákról beszél, melyek Amerikára bizonyára jellemzőek, s ugyancsak jellemzőek a modern technikai civilizációra is. Részben a mi életünkre is jellemzőek, sportolók, énekesek, filmszínészek felvillanó és kialvó dicsősége is ezt bizonyítja, s így mindez része annak a romantikának, melyet a kor fiatalságunknak kínál. Érdekes lenne megvizsgálni a szocialista társadalom „celebritásainak“ a lehetőségeit. Az elmúlt évtizedben egyik ilyen az élmunkás volt. Am első összehasonlításra nyilvánvaló, hogy bár hírességéhez a kommunikáció is nagyban hozzásegítette, neve köré elsősorban munkájával fonta a babért (bár néha politikai jártassága is elég volt ahhoz, hogy élmunkás legyen). De milyen síkon és milyen körülmények között érvényesül társadalmunkban az igazi nagyság, a jellembeli egyenesség, humánus, nagyvonalúság, fantázia és alkotóerő, a kollektív érzés és önfeláldozás. Ügy érzem, ha mindezek a tulajdonságok a híresség (tudatosan nem mondok nagyságot) elsőrendű előfeltételei lesznek, fiatalságunk sértődöttsége felenged, és megtalálja ideálját. 6. Nem hiszem, hogy csak a visszanézés távlatai adnak romantikus színezetet a közelmúltnak. 1950 szeptemberében a Kassai Gépészeti Felső Ipariskolának egy magyar osztálya nyílt, negyvenkét diákkal, akiknek legfiatalabbika 18, legidősebbike 28 éves volt. Kassa utcáin magyarul énekeltünk: Kovács vagyok, ifjú a lelkem kinyílt előttem a világ, a kalapácsot én megemeltem, s a pörölyöm most már az ülővasra vág. ötéves kihagyás után kemény iskola volt ez. Tanítás délelőtt és délután. Kékinges felvonulások, sok-sok brigádmunka. „Kovácsok“ voltunk, nemes acélból kovácsoltuk a születő iskola és a magunk életét. A szocialista építés komolyságának és szükség- szerűségének átélése, küzdőszellem és hit — ezek voltak a forradalmi romantika összetevő elemei. A forradalmi romantika az egyedüli a romantika különféle megnyilvánulásai közül, mely úgy lázad, hogy rombolása tárgya helyébe mindjárt építeni is akar. Ez az előnye, és talán a buktatója is. Mert ma azokból a célokból, melyekért akkor lelkesedtünk, sokat megvalósítottunk, sok megvalósításának a lehetetlenségét beláttuk, csalódtunk és józanabbak lettünk. Akkor becsületbeli kötelességünknek tartottuk, hogy maroknyian végigvonulva a városon, stentori hangon énekelve adjuk tudtára a kassaiaknak: élünk ,itt vagyunk! A felvonulásokon soraink rendezettek és nyílegyenesek voltak, léptünk egyszerre dobbant. Brigádokon komoly teljesítményekre törekedtünk, gyűléseink a közösségi ügyintézés fórumai voltak. Ha visszagondolok akkori önmagunkra, be kell vallanom, hogy ma már érthetetlenek számomra magatartásunk és lelkesedésünk egyes vonásai. Ilyenkor rezignált mosollyal gondolom: kinőttünk a forradalmi romantika korából, ahogy az emberfia felnő és megöregszik. Egy bizonyos: egyéniségünk mindenképpen a technika lehetőségei, a hivatás és eljövendő munka irányában kereste a kiteljesedést.
