Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Duba Gyula: A romantika jó utitárs
elcsüggedésem napjaiban három szomszédfalusi legény jött utánam, hogy menjek velük a D.-i Gépgyárba dolgozni. D. valahol fenn volt a Vág mentén, számomra akárhol lehetett volna, annyira nem tudtam róla semmit. A vállalkozásra azzal a döntő érvvel vettek rá, hogy olyan üzem az, ahol a munka mellett tanulni is lehet. S ha nagyon igyekszem, talán még gépészmérnök is lehetek Egy álló napig utaztunk D.-re személyvonattal. Háromszor átszálltunk. Már azt hittem, sosem érünk oda. Sötét este szálltunk ki, nyolc óra lehetett. Csípős februári fagy égette arcunkat az állomáson. Olyan volt ez az utazás, mint egy bizonytalan, kalandos ugrás az ismeretlenbe, otthon azt is mondtam, hogy ha nem vesznek fel, legfeljebb visszajövök. Szerencsét próbáló, bizonytalan és tétova kalandorok voltunk mi akkor négyen. Tudtuk, hogy senki nem vár, tanácstalanul mentünk a sötét faluban, és megéreztünk valamit abból a nyomasztó érzésből, melyet naiv lelkek számára az ismeretlenség és a magány tartogat. Másnap délben — a felvételi formaságok után — már egy nagy, üvegtetejű csarnokba vezettek, nagyobb volt, mint otthon a futballpányánk. Fülrepesztő káosz moraj - lőtt benne, acéllemezekre nagykalapácsok zuhantak, szegecselő gépek ropogtak, köszörűk sivítottak. Egymással akaratlanul is kiabálva beszéltünk. A magasban, az egyes részlegek felett híddaruk jártak, és félig kész kotrógépet, vagy hatalmas daruelemeket szállítottak. A súly mértékegysége otthon a teli búzazsák volt, a legénynek egyedül kellett a vállára vennie, itt meg az acél olyan tömegével és súlyok számomra oiyan fantasztikus koncentrációjával találkoztam, hogy szorongra töprengtem: mi lesz itt velem. De két hét múlva már a rázó-dobáló légfúróval fúrtam a készülő toronydaruk tetején az acélt, és úgy éreztem, térben és időben előre léptem egy napot. 5. A XVIII. század derekán egy Samuel Richardson nevű angol nyomdász megírta Clarissa történetét. A gyönyörű és nemeslelkű Clarissa Harlowe, tisztességes, vidéki úricsalád gyermeke, egy kastélyban serdült fel. Keménylelkű szülei egy idiótához akarják férjhez adni, de ő a piperkőc és javíthatatlan nőcsábász Lovelace-ba szerelmes. Hányatott életsorsa és tragédiája korában a könnyek árját indította el, az emberek elhagyott sarkokba vonultak, hogy kisírják magukat, s a két kötetből álló, dagályos történet, melynek óriási tömegsikere volt, így a romantikához közelálló szentimentalizmus első reprezentása lett. Később megjelent Goethetöl, a „Werther szerelme és halála“, mely művészi fokon fogalmazta meg kora romantikus vágyódását, az egyéniség érzelmi kiteljesedése után. Ezen a könyvön is sokat sírtak, és Werther példájára az öngyilkosságok száma erősen megszaporodott. A harmadik könyv Rousseau „Az új Héloise“-a volt. A három könyv az érzelmesség könnyeinek mérhetetlen tengerét idézte elő, s a könnyek árjában a romantikus egyéniség keresett a maga számára érvényesülést a társadalomban. Kétszáz év múlva, napjainkban, Winnetou, a nemeslelkű apacsfőnök hódította meg a világot. Európát hatalmukba kerítették az indián és western romantika hullámai, a mozik deficitje kiegyensúlyozódik, a képeslapok a filmek közlésével ugrásszerűen emelik példányszámukat. A fiatalság a farmernadrágért lelkesedik, nyugati mintára hosszú hajat növeszt. Természetesen elhamarkodott dolog lenne mindezt általánosítani és mélyreható következtetéseket vonni le belőle, de mindenesetre annak a jele, hogy a romantikus magatartás lehetőségei iránti kereslet megnövekedett, társadalmunkban rejtett szelepek nyíltak fel, melyeken kisistereg mindaz, amelyről ifjúságunkkal kapcsolatban az előző fejezetekben esett szó, és az egyéniség magatartás- formák után kutat, eszményképeket, ideálokat keres. A kérdés csak az, hogy a kor mennyiben kedvez az ideáloknak? Üjra Daniel J. Boorstin könyvéhez kell visszatérnünk, aki az amerikai viszonyokat világítja meg e téren. „Ma — legalább is Amerikában — egy név híressé válhat egy éjszaka alatt. A grafikai forradalom egyebeken kívül a dicsőség gyártását is lehetővé tette számunkra. Amikor felfedeztük, hogy mi (televízió és filmnézők, rádióhallgatók, újság- és folyóiratolvasók), és a minket szolgálók (televízió, film; rádióproducentek és reklámszövegírók) gyorsan és hatásosan „dicsőséget“ biztosíthatunk az embernek, készségesen meg hagytuk magunkat győzni, hogy a hír és a dicsőség továbbra is
