Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Václav Havel: Értesítés (Játék 12 képben) (Részletek)
MÁRIA (zokogva): Wassermann kar társnak születésnapja van, s a kartársak az ő egésszégére... BALÁZS: Wassermann Jóskának? Hallod ezt, Suba? Jóskának születésnapja van! (Balázs és Suba az oldalsó ajtó jelé tartanak. Ebben a pillanatban a hátsó ajtón át izgatottan bejut Gross, kezében evőeszköz.) GROSS: Helyettes kartárs — BALÁZS: Tessék! GROSS: Mit jelentsen ez? BALÁZS: Micsoda? GROSS: Nálunk már megint valami műnyelvet tanítanak! BALÁZS: A chorukort! GROSS: De hisz megegyeztünk, hogy a hivatali érintkezésbe újra rendes anyanyelvűnket vezetjük be! BALÁZS: Nem emlékszem, hogy ilyesmiben megegyeztünk volna. GROSS: De hisz az én értesítésemben világosan az áll — BALÁZS: Tudomásom szerint ott arról, hogy milyen nyelvet használjunk a jövőben, semmi sincs. Leszámoltunk a ptidépével de ez nem jelenti azt, hogy a hivatali érintkezés pontosabbá tételének igényéről is lemondunk. Ilyenféleképpen a vízzel együtt úgyszólván a gyereket is kiöntenénk. Nincs igazam, Suba? (Suba bólint.) GROSS: Én úgy gondolom, hogy — BALÁZS: Rosszul gondoltad. Látszik, hogy hosszú ideig elszigetelten éltél, ez rád ütötte a valóságkapcsolat hiányának a pecsétjét. Nem akarok belebeszélni a dolgaidba, de amikor látom, hogy bizonytalankodsz, és könnyen ellentétbe kerülhetnél a hivatalnokok többségének a nézetével, akkor közbe kell lépnem — ne is haragudj érte! GROSS: S nem volna akkor egyszerűbb, ha ön lenne továbbra is az igazgató és én a helyettes? BALÁZS: Ezt a könnyelműséget már egyszer elkövettem, s nem akarom megismételni. Tegyük mindnyájan azt, amihez értünk! Én bizonyos szervező képességgel rendelkezem, amit a helyettesi funkcióban nagyszerűen érvényesíthetek, te pedig köny- nyebben elviseled az igazgatói tisztséggel járó felelősség súlyát. (Subához) Ezek nagyon belemerültek a fecsegésbe! Menjünk oda! (Balázs és Suba az oldalsó ajtón át távoznak. A mulatozás hangjai felerősödnek, aztán megint elhalkulnak.) MÁRIA: József — GROSS: Mi az? MÁRIA: Te nem mondtad meg nekem, hogy a megfigyelő visszajött — GROSS: No és? MÁRIA: Mindent hallott és látott! GROSS: Mi az, hogy mindent? MÁRIA: Hogy lefordítottam az értesítésedet. GROSS: No és? MÁRIA: Beköpte, s nekem azonnal felmondtak, mert hogy fontos ptidépé szöveget fordítottam le, végzettség nélkül. GROSS: De hisz a ptidépét eltörölték. MÁRIA: Balázs kar.társ azt mondta, hogy ennek ahhoz a dologhoz semmi köze, a tilalom tilalom, és hol a biztosíték rá. hogy nem fordítanék-e majd a chorukor nyelvből is illetéktelenül — ugyanis állítólag azt ígérte neked, hogy úgy fog dolgozni, mint egy birka, s nem akar az ígéretéhez valamilyen kompromisszummal már az első nap hűtlen lenni. GROSS: S most mit fogsz csinálni? MÁRIA: Ne haragudj, hogy ezzel mérgesítelek, de nem semmisíthetnéd meg valamiképpen ezt a döntést? Vagy legalább szólnál az érdekemben? (Hosszú szünet, a mulatozás hangjai felerősödnek, aztán megint elhalkulnak. Gross hirtelen Máriához fordul és nagyon komolyan beszélni kezd.) GROSS: Drága Mária! Különös és összetett korban élünk! Ahogy Hamlet mondta: kizökkent helyéről az idő, korunk megőrült. Gondold csak meg: a holdra repülünk, de ugyanakkor mind nehezebb lesz saját énünkig alászállni, képesek vagyunk az atommagot széthasítani, de saját személyiségünk hasadását nem tudjuk megakadályozni. Nagyszerű utakat építünk a világrészek között, de ugyanakkor ember és ember között egyre nehezebb utat építeni! Rövid szünet, Gross gondolkodik, a mulatozás hangjai elhalkulnak.) Más szóval: életünk elvesztette magasabb iránypontjait, és mi feltartóztathatatlanul elaprózódunk — egyre jobban elidegenedünk a világtól, az emberektől és saját magunktól is. Olyanok vagyunk, mint Sziszüphosz — görgetjük az élet szikláját felfelé, az értelem illuzórikus hegyére, hogy a következő pillanatban visszaguruljon saját abszurditásának völgyébe. Az ember sohasem élt ennyire a szubjektív erkölcs és az objektív etikai megvalósulás megoldhatatlan ellentétei közé taszítva. A ravaszkodó, fétisizált és gépesített 'ember elveszíti saját totalitásának élményét: elrettenve, idegenként, s annak a lehetősége nélkül nézi saját magát, hogy valaha is mássá és önmagává válhassék. (Ojból rövid szünet, Gross elgondolkodik, a mulatozás hangjai felerősödnek, aztán Gross hirtelen Máriához fordul, és rábeszélőleg folytatja.) Drága Mária! Nem is tudod, milyen szívesen megtenném, amire kérsz! Annál inkább rémít, hogy ténylegesen úgyszólván semmit sem tehetek érted, mert tulajdonképpen totálisan elidegenedtem saját magamtól: a segíteni akarás vágya ugyanis sorsszerűén találkozik bennem a felelősség érzésével. Én a humanizmus utolsó töredékeit próbálom itt védeni Balázstól és embereitől, és harcomban pozícióm a legnagyobb támasz. S ez a harc annyira elkötelező számomra, hogy a nyílt konfliktust Balázzsal és em-
