Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Deme László: Az újságnyelv hármas problémája
az újságnyelv hármas problémája A sajtó nemcsak tájékoztat, hanem irányit és nevel is. Ezt jól tudjuk róla: ezért írjuk, nyomtatjuk, terjesztjük. — De amire nem mindig gondolunk: a sajtó nemcsak tartalmával irányít és nevel, hanem formájával, közelebbről nyelvi formájával is. Az újságnyelv aligha ér el teljes hatást — főleg a tájékoztatás, a közlés területén —, ha elszakad az élő, a mindennapi nyelvtől; de nem tölti be — épp a nyelvhasználat vonatkozásában — irányító és nevelő feladatát, ha teljesen azonosul vele, ha minden részletében annak szintjén marad. Nemrégiben vetettem fel a folyóirat hasábjain ezt a kérdést: „kiszolgálni“-e a helyzeténél fogva erősen regionalizálódásra hajlamos helyi olvasót, vagy pedig „nevelni“ is egyben. Most ezt a gondolatot vinném egy kissé tovább; némileg részletezve az adott helyzetet meg a belőle folyó problémákat. A címben — s persze az élet által — feltett hármas kérdés ugyanis valamiképpen így hangzik: 1. mennyiben és mennyire kövesse a publicisztika az eleven, a mindennapi nyelvhasználatot; 2. mennyiben és miben próbálja inkább irányítani és emelni, mint pusztán követni; 3. ennek érdekében (de csakis ennek érdekében) mennyire távolodhat el tőle s igyekezhet föléje emelkedni? A választ tulajdonképpen nem mi adjuk minderre, hanem a történeti fejlődés és a mindennapi gyakorlat, amely nyelvhasználati rétegeket, stílusszinteket különített el és különböztet meg egymástól. Ha csak kettőt veszünk — nagyon elnagyolva —, már akkor is „beszélt“ és „írott“ a természetes osztódás; s a második az elsőnek nem nyers „való“-ja, hanem sokkal inkább „égi mása“. (Talán megbocsátja nekem Arany ezt az alkalmi adaptációt: ő ugyan a tartalomra mondta, de azt a formától sohasem választotta el.) A dolog így természetesnek és nagyon egyszerűnek látszik. Az állásfoglalással az elméletnél maradva nincs is semmi baj. De a mindennapi munkában mégis gyakran kerül kutyaszorítóba a publicista, amikor egy-egy közszájon forgó nyelvi forma írásbeli használatáról a gyakorlatban döntenie kell. Különösen a szlovákiai (s persze romániai, jugoszláviai stb.) magyar újságíró, aki némileg sajátos magyar nyelvi közegben mozog, s ehhez bizony elég sajátosan kell viszonyulnia. írás közben szinte percről percre döntenie kell: mi az, ami ezekben a regionalizálódó nyelvi-nyelvhasználati típusokban tárgy- és szükségszerű eltérés a központi helyzeténél fogva irányadónak vehető köznyelvitől; s mi az, ami legalább írásban elkerülhető, sőt elkerülendő. S itt a döntés joga hatalom is, de felelősség is. Egyik oldalon az olvasóval szemben, aki meg akarja érteni, sőt magáénak és őhozzá szólónak akarja érezni, amit olvas; a másik oldalon viszont az egységes művelt magyar nyelvhasználati formával, a köznyelvvel szemben, amelynek eszmei, tudományos és egyetemes emberi fejlődésünk minden nemes vívmányát egyforma érthetőséggel kell hordoznia minden magyarul beszélő ember számára, bárhol él is. (Mert alighanem nagyon furcsa volna, ha egyszer Jankó Kráít, Fučíkot, Bemard Shaw-t, Solohovot vagy bárkit is többféle magyar nyelvre kellene lefordítani.) Persze ez csak egy senkitől sem kívánt végletnek szélsőséges előre vetítése. De talán nem árt látni, hogy a kicsinyben sokszor fölöslegesnek tűnő pepecselés kellő mennyiségben ösz- szeadódva mekkora folyamatnak válik tényezőjévé. Mint korábbi írásomban utaltam rá: a nyelv- használat regionalizálódása több forrásból táplálkozhat. Az első a helyi nyelvjárások hatása; a második a közéleti tárgyú fordítások eredetijéül szolgáló (elsősorban a szlovák, ritkábban a cseh) nyelv; a harmadik egyfajta spontán különfejlődés. — Persze a három nem egyforma súlyú; s a belőlük származó új nyelvi elemek sem mind nélkülözhetők. Hiszen egyi- küknek-másikuknak az a kényszer a létrehozója, hogy egyes fogalmaink tartalmukban vagy terjedelmükben eltérnek egymástól, még a szocialista fejlődés alapvető egységén belül is. S az természetes, hogy minden nemzetiségi nyelvnek azt a fogalomvilágot kell tükröznie, amelyikben benne él. Hogy az előbbi sorrendnél maradjunk, vegyük először a nyelvjárásos eredetű beütéseket a publicisztika nyelvhasználatában. Mennyiségük az elvileg várhatónál jóval kisebb, s ez arra mutat: a szlovákiai (legalábbis a központi) magyar újságírás e téren el tudja magát határolni a mindennapi beszélt nyelvtől,
