Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - DISPUTA - Rudolf Chmel: A komplex irodalomtörténeti kutatás igénye

a nyugati országok életétől és kultúrájától. Inkább egy közös európai szellem történeti folyamatáról lehetett szó, amit egy-egy nemzet és terület a maga fejlettségi fokához, a maga földrajzi, etnikai, gazdasági, kulturális és poltikai feltételei szerint színezett. Az úgynevezett kelet-európai világ mind a múltban, mind a jelenben Európa csataterének, az európai fejlődés útjának csupán egyetlen része. Lényeges alapvető kulturális ellentétek sosem magasodtak kínai falként Nyugat és Kelet között. Ami volt, az összeolvadás, egybekapcsolódás, vándorlás és egymás mellett élés, miközben a kulturális fejlődés itt vagy ott kiegyenlítődött, és kiegészítette egymást.“ Ilyen szemszögből nézünk egy lehetséges kelet-európai szintézist is, amely különböző változások után az utóbbi években kezd egységessé válni, bár inkább csak apriorisztikusan, s nem a konkrét kutatómunkán belül. A szlávság és Kelet-Európa nem azonos fogalmak, s ezért a szlavisztika és a „kelet-europisztika“ tartalma is eltérő. A két koncepció azonban nem zárja ki egymást. Ahogy J. Macúrek egy másik tanulmányában mondja („Slovanský pŕehled“ 1965, 6. sz.): „inkább a térség (akár a szlávok, akár Kelet-Európa) egyes részeinek történelmi fejlődését és történelmi helyét vagy szerepét kell figyelnünk, inkább a részek és nagyobb egységek egymásnak ellentmondó kérdéseit kell tisztáznunk, semhogy fejtegetésünket egy kelet-európai vagy szláv egység képzetére, vagy két nagy

— az idézett fejtegetés szerint inkább fiktív, mint reális — közösségnek: a szlávok és Kelet-Európa közösségének képzetére építenénk“.

Egyik koncepciónak sincs tehát oka a másikat mellőzni, vagy jelentőségét más módon kisebbíteni. Mind a két szintetikus vizsgálódásnak megvannak a saját különleges adottságai, s ezek egyrészt az összehasonlító módszer alkalmazásából erednek, másrészt abból, hogy ugyanazt a földrajzi területet ölelik fel, s így a problémakört a vizsgálódásnak mindkét fajtája már más úton közelíti meg. A kelet-európai problémák elhanyagolásának, illetve mellőzésének több oka volt: Nyugaton az adott irodalmak hiányos ismerete (ez a „nagy“ nemzetek állítólagos „felsőbbrendűségével“ is összefügg), nálunk a meglehetősen bonyolult politikai helyzet, Magyarország ellentmondásos szerepe a két világháború között, negyvenöt után pedig, az úgynevezett kozmopolitizmus elleni harc idején, az összehasonlító irodalomtudomány „betiltása“. A nacionalizmus csökevényei szintén éreztették hatásukat, s a sovinizmust szűkkeblű provincializmus váltotta föl. Itt azonban rögtön hangsúlyoznunk kell, hogy a szlavisztika ekkor már gazdag múltra, nagy eredményekre tekinthetett vissza, tehát kiművelt tudományág volt, míg a „kelet-europisztika“ még most is kidolgozatlan, s fejlődése során mindmáig több olyan fokozaton ment keresztül, amelynek negatív oldalai is vannak. Mindenekelőtt a nacionalizmus öröksége akadályozta erősen a kelet-európai koncepció behatolását a tágabb irodalomtörténeti keretekbe. Magyarországon az első világháború után a szellemtörténeti iskola gyakorolt meglehetősen nagy hatást az irodalomtudományra, kivált a harmincas évek folyamán, tehát amikor a közép- vagy kelet-európai szintézis problémái kristályosodni kezdtek. E módszer egyoldalú következtetéseitől eltekintve itt volt még az erős magyar nacionalizmus, amelynek hungarocentrikus szempontjai újabb akadályt gördítettek minden objektívabb összehasonlító kutatás elé.

A kelet-európai irodalmak szintézisének gondolata azonban nem Magyarországon, hanem Németországban született meg — 1911-ben adta ki Karl Dietrich, a lipcsei egyetem docense „Die osteuropäischen Literaturen in ihren Hauptströmungen vergleichend dargestellt“ című könyvét, a német imeprializmus szellemében, részleteit és fölfogását illetően több hibával, de sok kezdeményező gondolattal is. Az 1931-ben Budapesten megrendezett I. Nemzetközi Irodalomtörténeti Kongresszus jelentősebb fóruma lett a közép- és kelet-európai irodalmi összefüggések új szempontból vizsgált, és szélesebb alapokra épített gondolatának; itt lépett föl Eckhardt Sándor „Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában“ című beszámolójával.

Ebben a tanulmányban viszont hungarocentrikus nacionalista gondolatok kísértenek: ahelyett, hogy az adott terület irodalmainak kapcsolatait tárgyalná, a többinek a magyar irodalom hegemóniájával szemben alárendelt szerepet juttat. Ez a szintetikus koncepció elsősorban Magyarországon talált visszhangra, s ennek bizonyára nem irodalmi okai is voltak, mint a régi monarchia visszasóvárgása (ez a szintézis főleg a régi Magyarország térképén található nemzetek irodalmát tartotta szem előtt), vagy a magyar irodalom fölényének a bizonygatása, de mind gyakrabban hallatszottak becsületes, józan hangok is, amelyek nem a politikai kardcsörtetés, hanem inkább az irodalmi problémák felé irányították a figyelmet. Magyarországon akkoriban több kutató és több fo-