Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Jankovich Imre: Gondolatok Pandu Lénában egy ősi buddhista sziklatemplomban

már a hatalmas hármas szimbólum: Brahma, Visnú és Siva. Brahma az eredet, a világkorszakok — „Brahma-évek“ megújuló teremtő szelleme. Visnú az élet fenntartója, a legkegyesebb isten, kit tíz átalakulásában is tisztelnek, többek közt mint Krisnát, vagy mint Rámát, a hőst, de úgy is mint vadkant, vagy mint halat. Végül Síva a pusztítás, a megsemmisülés szimbóluma, a legkegyetlenebb lény, akit az ember valaha is kigondolt, az ősi démonok összetétele, a kozmosz híres táncosa, valóságos mitológiai káosz. Nehéz megérteni, de jellemző az ellentmondásokkal teli indiai gondolkodásmódra, hogy ez a kegyetlen, bosszúálló istenség egyszersmind a termékenység, a szaporodás és megtisztulás szimbóluma is, aki végeredményben a Nirvánába vezeti a lélekvándorlás útvesztőjében bolyongó élőlényeket, és főleg ezért érdemli az imádatot és tiszteletet. A Nirvána továbbra is a végső cél, ahová a sokszoros újjászületéssel elért megtisztulással lehet eljutni. A világ, amelyet a keresztények a siralom völgyének neveznek, a buddhisták számára zavaros titokzatosság, érthetetlen erők tükröződése. A buddhizmus kísérlet volt arra, hogy a hindu lélek megszabaduljon attól a nyugtalanságtól, amelyet a fölismerhetetlen, bizonytalansággal teli vad természet kelt. Az őstermészet azonban újra fölülkerekedett, és minden szertelensége, vadsága és reménye a hinduizmus istenségeiben személyesedet meg. Annak ellenére, hogy új és új motívumokat olvasztott magába — sötét babonákat, és világos filozófiai gondolatokat —, hogy hatalmas testéből számtalan szekta vált ki, megmaradt máig is India vezető világnézetének. Jelentősége nem csökkent annak ellenére sem, hogy érdekterületén tovább él a dzsainizmus és a buddhizmus, hogy milliók hódoltak be a Perzsia felől előtörő iszlámnak.

Az elmondottak csak nagyjából vázolják azokat a gyakran ellentétes körülményeiket, melyek a számunkra sokszor érthetetlen életfelfogást és a jellegzetes indiai gondolkodásmódot kialakították. Ennek ismerete nélkül nem nézhetünk szembe a hindu szellem egyik legközvetlenebb megnyilvánulásával, a hindu művészettel sem. A mi gondolkodásmódunk csődöt mond itt, a mi logikánk használhatatlan, mert homlok- egyenest ellenkezik a föntebb vázolt, évezredeken át kifejlődött fölfogással. Az európai szellemi élet eredetével kapcsolatban elsősorban az ókori Egyiptomot szokás emlegetni. Valószínű, hogy az egyiptomi ember képzeletében is működött a keleti világ démona, de nem volt képes annyira lenyűgözni a lelkeket, mint az egzaltált, szenvedélyes Indiában. Részben a tökéletesen szervezett társadalmi rendszer volt ennek az oka. Egyiptom piramisszerűen felépített társadalmi szerkezetében az élet értelmének, a természet rejtélyeinek fejtegetése kizárólag a papi rend gondja és kiváltsága volt. Az egyiptomi vallási élet szintén telítve volt misztikus titkokkal, de ezeknek az alapja a hallgatás és a gondos megőrzés volt. A papi rend hozzáférhetetlen tagjai, a szigorú termplomkolosszusok homályos szentélyei, könyvtárai elzárták az élet rejtélyeit az egyszerű egyiptomi elől. A papi centralizáció sikeresen megfékezte a fantázia orientális ösztöneit, melyek oly szabadon száguldhattak Indiában. Az egyiptomi architektúra, amely arányaival őrzi a belső misztériumokat, hűvös tartózkodásával tökéletesen tükrözi az egyiptomi életfelfogást. Menjünk azonban egy lépéssel tovább az európai és a keleti gondolkodásmód fejlődési párhuzamában, és kíséreljük meg az orientális életszemléletet összehasonlítani az ókori görög naturalizmussal. Az ókori mediterrán népek a természettel a lehető legpozitívabb kapcsolatot tartották fönn. Már a legősibb mítoszok szerint az egész világmindenséget, és elsősorban a reális természetet, az emberhez hasonló barátságos, és nagyrészt szép lények népesítik be. Az istenek jobbára nyájasak, és gondtalanul élvezik az élet örömeit — gyakran közösen a halandó emberekkel. A görög képzeletben nincsenek az indiai fölfogáshoz hasonló démonok és gonoszlelkek. Ezek az emberek nem fordultak el irtózattal a természettől, és így képesek is voltak lépésről lépésre mindjobban fölismerni az anyag törvényeit. Ez a fölismerés pedig az őstermészet birodalmának birtokba vételét jelentette. Ezeket az eredményeket mind ki lehet olvasni a kor művészetéből — elsősorban az építészet emlékeiből. Az ókori görög architektúra a kiegyensúlyozott derűs nyugalom példája, amelyben tökéletes összhang alakult ki az érzések és a természet törvényei között. A kiegyensúlyozott nyugalom, a biztonság architektúrája ez, nem pedig a dinamikus izgalomé, a szertelen szenvedélyé, mint az indiai építészet, amely a már tárgyalt ellentétes forrásokból táplálkozik. Az antik építészet az emberi szükségletek és az anyag fizikai törvényeinek ésszerű összetétele, amely a természeti erők megértéséből és kihasználásából ered. A művészi érték itt a fizika törvényeinek humanizálásán