Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - Jankovich Imre: Gondolatok Pandu Lénában egy ősi buddhista sziklatemplomban

alapszik, amit a holt anyag, a reája ható merev erők, valamint a mély emberi érzések arányos egybekapcsolásával sikerült elérni. Az antik művészet eredményei csakis az ember és a természet logikus kapcsolata alapján valósulhattak meg, ez pedig olyan harmonikus derű, amit Indiában sohasem ismertek. Már az előbbiekben is szó volt arról, hogy az ókori India lakója a természetben és az anyagban vagy visszataszító démoni erőt, vagy értelmetlen zűrzavart látott, minek következtében figyelmét a szellemi élet felé irányítva elfordult az anyagi világtól Nem volt meg tehát az előfeltétel sem ahhoz, hogy fölismerhette volna a természet törvényeit, és hogy leigázhatta volna ezeket az erőket. Ebben az esetben is az építészet bizonyítja a legkézzelfoghatóbban ezt az állítást. A régi kultikus épületek maradványaiból ki lehet olvasni, hogy az építész nem a statika általános szabályaival összhangban alkotta meg a művét, hanem valahogyan azokon kívül, függetlenül az egyensúly és az anyagvonzás törvényeitől. Az indiai templomépítészet legkönnyebben észlelhető formai tulajdonsága a szabálytalanság, vagy talán pontosabban kifejezve a „mértaniatlanság“. A megfoghatatlan alakzatok özöne tudatosan hirdeti a fantázia, tehát a szellemi felfogás győzelmét az anyagi erők fölött. Minden mértani szabályt tagadnak a felfelé terebélyesedő, ferdén növekvő konzol alakzatok, a komplikált alaprajzokat borító szabálytalan kúpok erdeje, és a tetszés szerinti görbék, melyeket matematikailag lehetetlen kifejezni. Az állandóan váltakozó alakzatokat a végtelenségig lehet variálni, mivel nincsenek kötve a geometriai formarendszerek megadott mennyiségű elemeihez. Kultúr- szféránk ókori építészetének kiegyensúlyozott, statikus nyugalmával szemben — itt a dinamikus felfogás, a megelevenedett anyag mozgása érvényesül. Éppúgy, mint ahogyan a hindu filozófiát a gondolatok féktelen száguldása, a végletekig menő fokozási hajlam jellemzi, az architektúrát — ezt az anyagba fagyott gondolatvilágot szintén a mértéktelenség, a sziporkázó formák végtelenig fokozott váltakozása teszi igazában indiaivá és elképzelhetetlenül gazdaggá. Ösztönszerű érzések disszonáns zenéje az indiai építészet. Meglepő akkordok végtelen sorozata, melyeket nem hallott hangokból állítottak össze. Ezt a fagyott zenét nem lehet visszavezetni az eredeti hangnemre, mert olyan művészi megnyilvánulás ez, amely nem tűri a szabályok szorító kötelékét, amely nem néhány alaphangból álló rendszerre épült, hanem a hangok kiszámíthatatlanul csillogó horizontális hullámzására. Minden filozófiai lebecsülés ellenére az őstermészet közelségét lehet érezni ebben a művészetben, minden titokzatosságával, szabálytalanságával és a végtelenig variálódó formai változatosságával. Olyan fegyelmezetlen és olyan rendszertelen ez az építészet, mint egy buján terjeszkedő őserdő, a túlzott méreteivel, izgató nyugtalanságával és monumentális hatásával. Az egyes formák ugyan nem felelnek meg a szépség általánosan elfogadott feltételeinek, de ez az építészet nem esztétikai igényeket kívánt kielégíteni, hanem filozófiai és művészi szükségből eredt, amelynek nem föltétlen tartozéka a szépség. Az optikai hatás itt sohasem volt alapkövetelmény, ez az architektúra nem a szemre kíván hatni, hanem közvetlenül a lelket igyekszik megdöbbenteni. Ezért törnek elő m^alepő kiáltásként a stúpák, kupolák, meghatározhatatlan formájú tornyok gombaszerű telepei, melyek a biológia rendszerével, vagy inkább rendszertelenségével vannak csoportosítva, és hihetetlen helyen szakítják meg a lustán hömpölygő anyag horizontális rétegeit. Megdöbbentő az a merészség is, amellyel ez az architektúra szétzúzza a teret és az anyagot, ahelyett, hogy megszervezné. Ebben az építészetben képtelenség fölmérni az arányokat, lehetetlenség meghatározni az alakokat. Deformálódik a tér, és a különböző szemszögekből előbukkanó részletek megfoghatatlan tükörképei egy álomvilágnak. Valóság és valótlanság ez egyszerre, valóságos természet és torz látomás, olyan szilárdan álló anyag, amely szétfoszlik az első érintésre. Gondolatok és formák olyan együttese ez, amelyet csak átérezni lehet, de átgondolni sohasem. Valójában nem is építészet ez talán, sokkal inkább szobrászat. Sok esetben még a módszer is szobrászi, hisz a sziklatemplomok tere a fölösleges anyag eltávolításával valósult meg éppúgy, mint egy szobor. Nincsenek itt az építészetre jellemző sík felületek sem, mindent beborít a plasztikus díszítés, amely nem fölragasztott elemekből áll, hanem együtt formázták az egész épülettel úgy, mint ahogyan a szobrász formázza a művét. Az építőművész alkotásainál nem szokta megtagadni az anyagot, nem igyekszik megváltoztatni annak jellegét, hanem kihasználja a benne rejlő szerkezeti és formai lehetőségeket. Az anyag jellegzetes tulajdonsága itt a művészi hatás szerves tartozéka. A szobrászatban viszont az anyag elveszti önállóságát, a fizikai tulajdon