Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete
mint a lángészgondolat, hiába húzza kisujjára a gyűrűt, amellyel ott teremhet, ahol akar, a kölcsönkapott pálcát is hiába suhogtatja, amellyel hüllővé, madárrá, teknőc hasaaljává változtathat, a halhatatlanság, ha valahol terem, a világidejűség biológiai gyárában készül, az örök változáson, az örök születésen keresztül. Ezért nem érzem a nemiségről szóló szavait soha bántőknak, mert nem a pillanathoz szólnak, hanem az örök érvényesség metaforái. Költőivé avatta őket, de egyben kizárhatatla- nul és kiemelhetetlenül beleötvözte, belezárta verseinek áramába, liliom- és rózsanevek közé, halál és élet közé, költészetének kelyhében porzóként és bibeként tündökölnek. Bizonyára sokkal hosszab bolyongásra lenne szükség, hogy e költészet rengetegjének valamennyi fáját megszámlálhassuk. Filológiai pontossággal elrendezzük és rendszerbe foglaljuk. De a Juhász Ferenc teremtette világidejűség az olvasónál is invokálhat olyan időn kívül eső pontatlanságot, ahol a lényeges és a lényegtelen, a rendkívülien fontos és az elenyésző békésen megfér egymás mellett. Valamennyi nagy költeményét felemlíteni amúgy sem volt célunk, inkább csak az összefoglalt sugallatot igyekeztünk rögzíteni. Egy- egy verse amúgy is külön tanulmányokat követel. A Krisztus lépesmézének temetőjében dantei Cicerone kellene, aki a látszólag egyszínű csontok különféle színét összeszámolná. A költő életéért való aggódás meg ismét más alkatú recenzenseket kívánna, akik a szarvassá vált fiú szavaival gondolkodnának érte és felőle: Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. De ebben a megfogalmazásban egyszeriben összezsugorodna az a kozmikus és szélesebb világkép, amelyért maga a költő küzdött négy hangra szerelve, „jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul“. Az alól pedig, hogy fizikai lényének földrajzi helyét keresgéljük, maga a költő ment fel, amikor konkréten megfogalmazza saját kiindulópontját, magánnyal és közösséggel küzdő versében, a „Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebbében: „s elindulok hazafelé, ázottan, életreszántan / a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában“. S így sorolhatnám a részletek elől való kitérés indokait, s talán azzal is érvelhetnék, hogy a rögzített felismerés, a rögzített megértés már önmagában is egy tágabb felismerés, egy tágabb megértés fragmentje csupán. Az, amihez visszatérnék, talán még az, amit elöljáróban mondtam, hogy Juhász Ferenc költői világának megismeréséért harcolni fogunk vele, ellene és érte. Mint látjuk, e három fogalom tulajdonképpen egyet jelent. Az ellene vívott harc a költő harcát is jelenti, amely a Sánta család kordokumentumából saját lírájának magasságáig emelkedik, az elődök árkait átlépve megtalálja önmagát. Ebben a vonatkozásban az elődök idézése is csak arra volt jó, hogy rávillantson ennek a birkózásnak démoni erőfeszítéseire, a griff- madári szárnyalás mesékentúli és népköltészeti hagyományokon átívelő igazságára. A teljes költői integritás amúgy is illúzió. A Rabbe Grillet-i antiregény sem képzelhető el Balzac és mások nélkül, Ady versének szép költői sora: „sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek“ — hangzatos igazságnál aligha jelenthet többet. Persze a megismerés állandó és következetes harcot jelent. Egyetlen recenzió legföljebb a rávillantás, a ráismerés és a fölismerés mozaikjait igényelheti magának. A költő prozódián felüli időmértékének felismerését, a világidejűség fogalmának az átérzését és a halhatatlanság Juhász Ferenc-i dialektikájának feltérképezését. Elhelyezni őt az európai és világköltészet áramában aligha lehet feladatunk. Tán elsietett vállalkozás is lenne. Egy ilyen hierarchikus megértést a költő nem is igényel magának kortársaitól, hiszen még a virágokkal folytatott dialógusában is így beszél: Ti azt úgy sem értitek, hogy amit én nyitok, az a virág beszélni tud, és szebb, mint a holdas Nárciszok, a szára föl, az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik, porzóira száll az üstökös idő, szirom-dongája nem hervadozik, hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, hordok magamban pikkelyeket, sárkánytaréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgysem értitek! Nem érted Rezeda:, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább Jajrózsa, Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb.
