Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Vigyázzatok a nappalokra! (tanulmány)

szemben az idővel, önmaga belső erejénél fogva, minden hozzáadás vagy kisebbítés nélkül vagy megnő, vagy megfogy. Mi a mában magunk kommentálásával csak az ítélet-kimondáshoz szükséges adalékokat szállíthatjuk.

Gály Iván felszólítása óta egyre kapom az olvasó-leveleket, ami Mécs jelenvalóságának kétségtelen bizonyítéka. Az egyik arra kér, hogy ne nagyon bántsam Mécset, a másik így ír: „Mi, ötven évnél öregebb magyarok, szívvel- lélekkel helyeslünk Szalatnainak és hálásak vagyunk neki. Nekünk Mécs szívügyünk, és meg vagyunk győződve afelől, hogy az ő rehabilitálásának — előbb vagy utóbb — meg kell történnie. Persze azt szeretnők, ha erre még az Ő és a mi életünkben sor kerülne'.“ Magyarországi levélből idézek: „A Mécs-lírával sorsom és egyéniségem teljesen összeforrt.. . érdeklődtem a szociális problémák iránt s Mécs költészetét mindvégig ebből a szempontból vizsgáltam, végülis ezáltal forrtam össze vele. A magam részéről ebben látom Mécs költészetének központi témáját és . . . jelentőségét ... A szociális problémák iránti érdeklődésem elvezetett a marxizmushoz... Az a költő, aki bennem, a még csak harmincegy éves... fiatalemberben a világnézeti konfliktust e két tanítás (kereszténység és marxizmus) lényeges igazságainak összekapcsolásává tudta változtatni, nem tagadható ki a magyar irodalomból, nem lehet olcsó, idejét múlt, igénytelen nyárspolgári giccs.“

Van, iaki — nem értve meg, hogy az IRODALMI SZEMLE a hagyomány-élesztésben nem tarthat be sem időrendbeli, sem értékelő sorrendet — ezt írja: „Mécs Lászlóval később is foglalkozhattak volna, mondjuk Vozári Dezső, Darkó István, Tamás Mihály, Sándor Imre, Sebest Ernő után. Miért kellett Méccsel annyira sietni! Kinek, minek volt ez annyira fontos?"

Szalatnai — ha nem is a levélíró értelmében

— valójában a sorrenddel hibázott: előbb Győry Dezső portréját vázolta fel és csak utána t Mécs Lászlóét. Az idő-sorrend itt a fordítottját kívánta volna, annál is inkább, mert Mécs-tanulmányában pontosan megindokolja, hogy Győry Dezső, realitás-igényénél fogva, miért került „az idősebb és korábban jelentkező Mécs fölébe". Amit Szalatnainál kifogásolni lehet, az a kezdő hangütés túlfokozása. Arról ír, hogy „ok nélkül hallgattunk róla, évek óta senki se merte serpenyőbe dobni a nevét, s elővenni a súlyokat". Csak fel kell lapozni a „HARMADVIRÁGZÄS“ kötetét, ahol több helyen emlékeztetek rá. Ha pedig a KÚRIA, KVATERKA, KULTÚRA Névmutatóját nézzük, akkor a legtöbbet emlegetett Győry Dezső után, sorrendben Mécs László neve következik. Tizenkét év előtt megbízatást kaptam az első virágzás lírai antológiájának ösz- szeállítására. A terv, sajnos, nem valósult meg. És itt Győry, Forbáth, Földes, Morvay, Vozári után*) sorrendben az a mintegy 15 vers következett, mely Mécset, az elherdálhatatlan költőt reprezentálta. Az idézetekből és az elmondottakból világosan következik, hogy létezik egy Mécs-költészet, egy Mécs-probléma. Ha nem így lenne, nem provokálhatott volna vitát.

Mi a probléma? Egy eldöntetlen, megoldatlan, feloldatlan kérdés-komplexum. A Mécs- problémának mindig volt egy pozitív és egy negatív oldala, és így Mécs esete kettős magatartást provokált: védeni és támadni kellett, és sokszor egyszerre és egy gesztusban. A Mécsre való reagálás az ambivalencia tipikus példája: a helyeslés és az elvetés sosem egyértelmű. Amikor dicsérni akarod, már ott kísért a támadásra ingerlő felület, ha úgy tetszik — a felületmegoldás. Amikor pedig támadják, úgy érzed, azért mégiscsak van mit védened. Tisztázatlan helyzet ez mindenképpen, tragikusan szintézis nélküli, következetlen, megoldatlan. Életmű, melynek nincs sem biztos oldószere, sem reális kohéziója. „Semmi sincsen a helyén", mondotta róla egyszer Gaál Gábor.

Mégis: van valami, ami letagadhatatlan érdem és feledhetetlen, emlék. És ez a mi va- gyon-leltárunk tartozéka. Volt idő, amikor versében minden pontosan a helyén volt. Any- nyira, hogy — naivan hitelesítő szűzi tisztaságában — térben és időben kijelölhette helyünket és jövőnket. Mécs László a szlovákiai magyar irodalom elévülhetetlen tartozéka: a kezdet nélküle elképzelhetetlen, rekonstruál- hatatlan. Kihagyása, átugrása, megtagadása: történelemhamisítás. Sokan, maiak — tájainkon, történelmünkön, kisebbségi sorsunkon kívülesők — ezt persze nem tudhatják, és azért nem is akceptálhatják. És így épp Mécscsel kapcsolatban lép jogába a hagyományéltetés fontossága és kikerülhetetlensége. Csak ha kellő megvilágításba helyezzük a kezdő fsje- zetet, nyer értelmet a Mécs-vita.

A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában nemrég jelent meg „A csehszlovákiai magyar nyelvű szocialista sajtó irodalmi bibliográfiája. 1919—1938“. Ez a bibliográfia nemcsak pozitívumot rögzít, de negatívumról is tanúskodik:

*) Berkó Sándor versei akkor még nem voltak egészében feltárva.