Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Vigyázzatok a nappalokra! (tanulmány)
Fábry Zoltán vigyázzatok a nappalokra! a Mécs-probléma és tanulságai A szlovákiai magyar irodalomnak máig sincs irodalomtörténete, összehasonlító és alkalmazható értékskálája, folyamatossági mércéje. Adalékok, vázlatok, portrék, részösszefoglalások helyettesítik a pótolhatatlant, az alapvető lényeget: az áttekintést, egybenézést és az egészből adódó értékelés előre- és visszafutó egységét. Irodalmunk maholnap egy félévszázados egész. Az idő végtelenében parányi habfodor csupán, népek tengerében a süllyedés veszélyének kitett, alig ismert sziget, nekünk azonban mégis több: önmunkánk eredménye, a semmiből fakasztott valami, legsajátabb részünk, vagyonunk, életünk, melynek első próbálgató, alapozó korszaka már olyan messzi esik mai magunktól és fiataljainktól, hogy kénytelenek vagyunk ráragasztani a „Hagyomány“ címkét. És ez nem a mumifikálás gesztusa. Rohanó, idegenítő és idegenedő korunk egyik legbiztatóbb paradoxona a hagyományokhoz való visszanyúlás: a forrásvidék feltárásának szükséglete, a megtett út adottságainak és eredményeinek, akadályainak, tévedéseinek és törvényeinek feltárása. Nem véletlen, hogy lapjaink egyszerre két irányból is próbálják megközelíteni a feledés és feledtetés veszélyzónájába került szlovákiai magyar hagyományt. A HÉT Beszélő múlt című cikksorozatában, járásonként minden hónapban egyszel- — majdnem egész számot kitöltőn — tárja fel e tájak magyar hagyomány-gazdagságát. Mottóként engem idéz: „Aki a múlt összekötő vonalát elmetszi, sose érhet a jövőbe". És ez így igaz. A hagyomány mint folyamatossági tényező elkerülhetetlen, kikerülhetetlen szükséglet. Ahol a folyamatosság megszakad és kihagy, ott légűr keletkezik és légszomj lép fel. A HÉT akciójával párhuzamosan, az IRODALMI SZEMLE — a régi magyar irodalom szlovákiai adalékainak feltárása mellett — Hagyomány rovatában egy-egy íróportré felvázolásával próbálja pótolni az elmulasztott nagyobb adósságot: a meg nem írt szlovákiai magyar irodalomtörténetet. Ha e tervet sikerül végigvezetni, akkor pótléknál több alakulhat ki. A KÚRIA, KVATERKA, KULTÚRA bevezetőjében ez olvasható: „A szlovenszkói magyar irodalom kialakulása, fejlődése, arcszín-válto- zása az írók fejlődésével, változásával mérhető. Egymást növelték és hátráltatták. Annyira személyhez — íróhoz — kötött volt ez irodalom ténye és léte, hogy például egy Mécs, Földes, Győry, Forbáth és Vozári, egy Morvay, Tamás Mihály, Szabó Béla vagy Sellyéi fejlődése vagy megtorpanása egyúttal az irodalom állapotát is jelezte". Az IRODALMI SZEMLE akciója — a lap természeténél fogva — persze nem lehet pontos, tervszerű, időrendet és meghatározott irányelvet betartó folyamatos fejezetírás; a munkatársakon múlik, hogy ki, hogyan, mikor és melyik portré vagy csoportprobléma megírására vállalkozik. Szalatnai Rezső Győry Dezső lírai arcképének plasztikus megformálása után a feledés mély kútjából Mécs László alakját és emlékét hozta a felszínre. És itt, ezen a ponton — e hagyományélesztő folyamatban — egy disszonáns visszhang — harsány állj-t kiáltva — hirtelen vétót mondott. Az ÉLET és IRODALOM glosszaírója (e-1) a leghatározottabban visszautasítja Mécs László „rehabilitását“, és a teljes elvetés logikájával nullázza ki a költőt, „aki nem létezik". Következésképpen: „ha valakit sem múltja, sem jelene nem igazol, minek ébreszteni már elfelejtett nevét... Van egyéb és fontosabb szocialista hagyománya is a csehszlovákiai magyar irodalmi életnek, amit fel kellene fedezni". Ez a túlzó, türelmetlen beállítás természetesen nagy vihart kavart fel, és az ÜJ SZÖ-ban Gály Iván — a legnagyobb nyilvánosság előtt — a probléma tisztázására, szinte döntőbírónak engem kért fel. Végleges ítéletet egyetlen ember nem hozhat, nem mondhat. Tisztem itt inkább a tanúé, a kortársé, aki a mának ismeretlen és elfeledett dolgokról vall. Az ítélet az idő dolga: író, költő mindig az utókor színe előtt áll. írót „rehabilitálni“, vagy rehabilitációban megakadályozni nem lehet: ez a műdolga, mely — akár akarjuk, akár nem — disputa
