Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Zs. Nagy Lajos: Két vers
Zs. Nagy Lajos verőfényben Tizenkét óra harminc perckor, tehát a legteljeseebb megvilágítás idején, midőn az árnyékokat szinte felfalta a nyári verőfény, az ebéd utáni kávézás és nyújtózás felelőtlenül boldog perceiben érkezett egy bölcs tekintetű szürke szamáron, ajkán önfeledt mosoly szerénykedett, szemében halványkék öröm csilingelt, erre még a büszke derekú lányok is feléje fordultak, kár, kár! arcukon kivirágzott a boldog butaság, őszintén mondom, kiábrándultam belőlük, de ő mosolyogva tovább ügetett, kikerülgetve a csikorgó villamosokat, a fényes gépkocsikat, bal kezében kenderkötél-gyeplő, jobbjával fekete sza- kállát simogatta, kíváncsian futottam mellette a fehérsipkás sarki rendőrig, akinek szórakozottan felmutatta hajtási jogosítványát, a daliás őrmester feszesen tisztelgett, továbbot intett, a papírról jómagam is a következő szavakat olvashattam: „ÉNEKEK ÉNEKE ..Valami ötödmagammal követtem az ideg- szanatórium kapujáig. virradatkor Tekintete még tapogatódzik a félhomályban, de a pókhálók szálai közt, a cipruslombok nyílásain át már szűrődik a fény, Szulamit lábszárára óvatosan tekerednek a lángok — „Alszol Szulamit?“ — kérdi halkan a Prédikátor, hunyorogva morzsolgatja göndör szakállát s kissé elálló fülét vakargatja aranyozott töltőtollával, lám, lám, milyen bátortalan a hangja most a Tévedhetetlennek, a Bölcsnek, Szulamit elnyúlva alszik a gyékényheverőn, mint maga a mezítelen és maradéktalan Bölcsesség, mint a legfőbb Kinyilatkoztatás, a királyok királya meg tépi szakállát, „Megírtam Szulamit!“ dönnyögi szánalmas hangon, az asszony dühösen fordul az aranyos sátorlapnak, a mennyei reflektor a cipruslevelek résein át beragyogja okos tomporát, melynek kerülete, „mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyü.“
