Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Monoszlóy Dezső: Sivatag (elbeszélés)
Monoszlóy Dezső •S*ÍV«l€K-f Az igazi sivatag nem végződik oázissal, az igazi sivatag határtalan. A térképen sem található, az igazi sivatag a szívben van, homokot szór az erekbe, az idegekbe, a gondolatokba. Az igazi sivatag futóhomokként ellepi az emlék zöldjét és a jövő sokszínű veteményeskertjét, de mégse futóhomok, mert azt meg lehet kötni, ezt nem lehet, itt sohase terem többé sem paprika, sem paradicsom. Az igazi sivatag egyszercsak elterpeszkedik az emberben, mintha mindig is ott lett volna, s ettől kezdve örökké tart. Erre a sivatagra jellemző, hogy nincs külön sakálhangja, tevehangja, oroszlánhangja, minden hang szinte egyformán hangzik, egyforma tompán, vagy egyforma hangosan. Mindegy, hogy a kórházi csengő szól, vagy a szolgálatvezető ápolónő ébreszt: — A tizenhármasban a B paciens hemoglobinja ... — A vizeletben mennyi az aceton? — És a tizenkettes R leukocitje? — Hogy fest az a diasztáze? — Melyik van előbb, az appendix műtét, vagy a hetesből az az ulcus? Mikor? Tizenegykor? Mindegy, mikor van, a homokszemek egymásra hullnak, a hemoglobinok és az aceto- nok, a leukocitek és az eritrocitek, az ápolónő álmosító, mormogó hangja, a fehér köpeny is homokká változik, amit az ember a sivatagba indulva magára ölt, de később már erre a mozdulatra sem emlékszik, mert már előbb is a sivatagból indult. Nem lehet semmivel sem megkülönböztetni a tegnapot a mától. A bejegyzési naptárban esetleg. De azután annak is leszakad a lapja, homokszemmé válik, és eggyé simul a sárga tengerrel, amelynek nincs kerülete, se térfogata. Néha az inak valamit megrántanak, ilyenkor egy sárga csónakba lendül a test, a mozgás sárga evezőket ragad a tenyerébe, sebészkést vagy egy csipeszt, gézek közötti piszmogás fehérje csillan, de aztán ez is összepiszkolódik, sárga gennyes és véres homokká változik, a csónak belemerül az árba, a mozdulat elvész előbbi és utóbbi mozdulatok ritmust majmoló karavánmenetében. Valahol magasan a sivatag felett láthatatlan dögkeselyűk repülnek, ezek mintha a csőrükben tartanák az elfelejtett hangokat. Csattognak, kárognak. Nem énekes madarak, inkább a csontfűrész rémes zenéjét idézik. Közben azért némi eget is kavarnak a szárnyukkal a sivatag fölé. Persze az is lehet, hogy a Prof szemüvege villantja azt az eget. — Mondja, Bertha, maga amputált már? Nem? ... Na, akkor készüljön. A tizenhár- mast maga amputálja. Csattog a madarak csőre. Rettenetesen nyikorog a fűrész. Nem csontot fűrészelnek, vasat fűrészelnek, fát fűrészelnek. Csak el lehetne hinni, mert rettenetesen fröcsköl a vér. — Érfogót, érfogót. . .! Még! A hullámosán szétnyiszált bőr már olyan, mint egy tárulkozó csokor. Vagy mint egy pikákkal teletűzdelt bika. Ez mégis az ég, ez még nem a sivatag. Még hallani a levágott lábszár zuhanását, ahogy puffanva belehull a szemétkosárba. De aztán töméntelen láb és kéz puffan arra az első végtagra, már nem is kell bizonygatni, már valóban vasat és fát fűrészelnek, és az asszisztens se néz rá szemrehányón: — Bertha, hogy tartja azt a fűrészt? Nem is nézhet rá, hiszen már régen ő az első asszisztens, ő kiabál a műtősökre: — Minek dobálják a szemétkosárba a levágott testrészeket, a takarító
