Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Monoszlóy Dezső: Isten veled, Áron, köszöntelek, Ábel (Tamási Áron halálára)

emlékekkel riasszam őket, azok újra visszaszállnak az asztalomra, s a gyász üzenetét teszik a kezembe:

TAMÁSI ÄRON testben megtörve, de eszméiben és igéiben megerősödve, utolsó napjáig dolgozva, életének hatvankilencedik évében, 1966. május 26- án meghalt.

És lent, a fekete keretes papír alján az ő mondata: „Megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.“

A halál angyalai körülállnak, és hiába magyarázom magamnak, hogy nem váratlan a hír, hiszen több éve tudok betegségéről, s ott álltam a nagybeteg ágyánál is. A tudott világ racionalizmusa hiába néz segélykérőén a mesék tündérei felé: jöjjenek, tréfáljanak meg, tegyenek csodát! Azoknak úgy látszik, nem az a feladatuk: a könyvek lapjai közé bújnak, betűkké változnak és nem akarnak előjönni onnan.

Ábel se jön, pedig őt Németh László segítségével is noszogatnám': „Ha Ábel rokonait keresem, inkább azok közt a régi fajta hősök közt találok rájuk, akik a kereszténység óta csaknem teljesen kipusztultak a költészetből. Mi a jellemző ezekre a hősökre? Elsősorban, hogy nem szégyellik természetüket. Egy keresztény hősnek nem szabad megijednie, mert akkor nem hős többé. Az Iliászban viszont a legszebb jelzőkkel kitüntetett hősök is reszketnek, s mint ijedt vadak menekülnek. Ábelt gyermekkora menti, ha a félelemben egy az Iliász hőseivel, de velük tart a másféle emberi gyengeségekben is. A keresztény hős elébb becsapja magát, mint embertársát. Ábel egy- szer-másszor üldözik a tolvajok istenének, de elég igaz jellem ahhoz, hogy csak embertársait csapja be. Művésze a képmutatásnak, de célja közvetlen, gyakorlati, s ha elérte, lemossa egy mosollyal a hazugságot, s nem hazudik magának tovább. Ábel lelkiismerete nem finnyás, de legalább nem kell altatószerrel tartani. Minden remek csalása után kifényesedik a lelke, mint az Odysszeuszé.“

Több életszagú emlék feltámasztásáért hívnám ezt az Ábelt is, még cselhez is folyamodnék, mint a hűtelen bátyát tréfásan életbecsalogató székely legény, de ő késik.

Érdekes, amíg Áron élt, s hívta, neki mindjárt megjelent. Egyszer elmesélte, hogy amikor a nyilasok elhurcolták, nagy bajban volt, mert azt követelték tőle, írja össze az erdélyi magyar szabadkőműveseket és más baloldali gon- dolkozású magyarokat, s ezenfelül mindazt a fontosabb eseményt, amely az elmúlt húsz év alatt az erdélyi magyarság életében történt. Ebben a szorongató helyzetben Áronnak egyszercsak megjelent Ábel, s valamit a fülébe súgott. Áron élt is a tanáccsal, s így szólt a nyilas belügyminiszterhez: „Igen okosan tették, hogy hozzám fordultak, én mindenről pontos feljegyzést készítettem, de a feljegyzés otthon van, haza kéne menni érte..El is engedték, s másnap a Virrasztás kötettel a hóna alatt jelent meg. Ebben minden megtalálható, mondta a belügyminiszternek, ami Erdélyre vonatkozik, olvassák el figyelmesen, útmutatásul és okulásul is szolgál.

Az én külön Ábelem sajnos már kezdetben sem járt ilyen fürgén, mindjárt az elején a dogmatizmus göröngyeibe botlott. A felszabadulás után szerettem volna az Ábel a renge- tegben-t első magyar könyvként megjelentetni Szlovákiában, de a kiadók sorban visszaadták. Különfélék voltak a kifogások, de abban többnyire megegyeztek, hogy komoly dolgokról még székely szellemesség formájában sem illik gúnyolódni. Később az akkori magyar kiadói szervek is beavatkoztak a szlovákiai kiadás dolgába, de végül Ábel Szlovákiába is megérkezett, s azonnal itthon érezte magát, hiszen itt is látott hegyeket és völgyeket, gondot is eleget, amelyet utánozhatatlan derűjével kifényesíthet. Lassan aztán mese, Ábel és Áron elképzelésemben egyszemélyű triumvirátust alkotott, különös mesévé vált, tragikussá és vidámmá, emlékeztetővé és jövőt hordozóvá, olyan mesévé, amely felbonthatatlan hármasával végigkísér.

Most azonban Áron elhúzta a széket közelünkből, és nem tudok koccintani vele. Pedig ő az élet angyala volt, senki se tudott nála szebben poharazgatni, komótosan és kitartóan. Az ő kezében a szerelem pillangója sem veszített soha hímporából, sőt inkább mintha a hímporukat vesztett lepkék is érintésére újra felöltötték volna előbbi díszes ruhájukat. Tán azért is volt ez így, mert kicsírázó magokat csak az irodalom tábláiba vetett, csak szellemi utódokat nemzett. A másik bevetetlen földet borozó estéken jelképesen hintette be. Egy kis kehelybe nyúlt ilyenkor, amely tele volt friss virágmagokkal, s azokat szórta szét. De ezt is hiába emlegetem, mert nincs, aki a kehelybe nyúljon. Hiába emlegetem, mert: „Belémfeküdt egy halott, mintha én lennék az ö koporsója". Áron felkelt az asztal mellől, s teljes hosszában végigfeküdt a könyvespolcon. Márcsak innen szólítgathatom:

— Milyen a halál, Áron?

— „Az ijesztő, mert titok, ami túl van minden örömökön, és él az örökön túl, mint az egyetlen tökéletes beteljesülés. Az félelmetes, mert hideg, mint a fekete virágból font koszorú, amelyik áll az élet fején. S ezért erővel is felejtjük a halált, s illatos és véres játékokkal