Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Egri Viktor: Morva szombatosok
Egri Viktor morva szombatosok A zsolnai gyorsban emlegette egy utas a szektákat. Valahol túlnan a Vlára-szoroson, a Fehér-Kárpátok morva lejtőin él néhány szombattartó morva paraszt és munkás. Ha ■érdekel az életük, szálljak át Puchón a Vsetín felé induló személyvonatba, tanácsolta az útitárs. Bizonyára találok ott a környező falvakban néhány szombatost. A morva Vsetínből, ahonnan Thonet hajlított bútorai kerülnek szét a világba, lomha autóbusz visz a hegyekbe. Nincs kapaszkodó, az utak szűk völgyeken át futnak, és olajbarnára festett faházak szorulnak tiszta szegénységükkel a dombokra. A tájnak nincs az a varázsa és regényessége, mint a szoroson innen, a szeszélyes Vág völgyében. Tömpe orrú, kopott hegyek állják körül az utat; egyszerű tisztaság árad mindenfelől, ami azonban nem tud megragadni és lenyűgözni, mert nincsen benne semmi nagyvonalú. Azt mondják az ilyen isten háta mögötti tájra, hogy a rókák köszönnek itt egymásnak jó éjszakát! Egy nagyobb falu mögött megáll az autóbusz. Hosszú, földszintes épületek húzódnak az út közelében: egy késgyár műhelyei. Délidő van, gőzszelep sivít, és munkások tódulnak ki az útra. Aki távol lakik, a közeli kantin felé tart, a falubeli megy az otthonába, ha nem ■várja senki a kapunál ebédkosárral. Megszólítom az egyik munkást. Eligazítana-e valamelyik szombatoshoz? Szerencsém van, mert a megszólított rögtön nyomra vezet. — Ott megy a gépmesterünk. Az is adventista — mondja, és odakiált feljebbvalójához: — Álljon meg, pane Martin! Ez az úr beszélni szeretne magával. A lcékzubbonyos ember megáll, és hallgatva rám pillant. Köszöntőm, és megkérdem, vajon ■elkísérhetem-e. Szolgálatkészen bólint. Valahogy értésére kell adnom, hogy nem a puszta kíváncsiság hozott ide. Nem nyúlok jegyzet- füzetem után, nehogy elriasszam, és óvatossá tegyem feleleteiben. Közönyös dolgokról beszélgetünk eleinte, a munkájáról és a táj egyhangúságáról. — Mindenben van valami szép — mondja. — A legtöbb az emberben magában. — A rosszat cselekvő emberben? — teszem fel a kérdést, szándékosan a rosszat hangsúlyozva. — Minden lélek jóra született — feleli. Helyben vagyunk, az ilyen szokványos jámbor válasz után talán elejt valami szokatlant is. Futólag megemlítem, hogy Erdélyben is élnek szombattartók. Szerintem azok az igazi szombatosok. Ő, igen, hallott róluk, a székely testvérekről, de ők itt mások, ők adventisták. — Adventisták? — kérdem. — Nem a morva fehér testvérek leszármazottai? Pán Martin a fejét rázza. Erről a szektáról alig van tudomása. Szerinte fehér testvérek régen nincsenek, az ő számuk viszont évről évre gyarapodik. — Mennyien vannak maguk, adventista testvérek? — Itt a faluban, élünk vagy harmincan — feleli. — A szomszédban, Jablunkán is van húsz testvér, meg Ratiboron kettő-három. Elmondja aztán, hogy mindenfelé szétszórtan lesznek többszázan, később bátortalanul ezerre növeli a számukat. A Vlárán túl, a szlovákok közt nincs adventista, csak ők, morvák azok. Prédikátoruk is van, meglátogathatom a közeli városban, Valašské Meziŕíčín, a testa- mentomi papi tizedet kapja tőlük. Később hallottam a falu postáján, hogy elsején a legtöbb munkát ennek a papi tizednek a beszolgáltatása adja. A kereskedő a tiszta nyereség tizedét küldi, és kocsmáros, ácsmester csakúgy lerója adóját keresetéből, mint a munkás a heti bérből. — Nem túlságosan sok az a tized magának? — kérdem. — Hiszen ha a szombatot szenteli, akkor csak öt napig dolgozik. Nem esik nehezére a sovány bért még azzal a tizeddel is megkurtítani? — Szerénynek kell lenni, uram — mondja
