Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Duba Gyula: Az élet pereméről érkezett

Béla írói portréját, annak az arcát kell lemásolnia: ez az arc keserű, öreg és ráncos, és ilyen volt, amikor vagy harminc év előtt először láttam: arc, ember, kinek nem volt gyermekkora, zavartalan öröme, ki sose lehetett gyerek: boldog és elfeledkezett, és aki épp azért mindig és mindenben ezt várja és akarja. Ezért ír: ezért a boldog gyermekségért, ami neki sosem adatott meg. Ezért hat: tisztázva akarja a tisztát, az örömet... ha itt ezen az arcon, itt az ember írásaiban felcsillan a mosoly, akkor ez a napnál jobban világít és melegít. A szív jelenléte fénybe borít mindent...“ Ez a kép alig szorul kiegészítésre, annyira tökéletes. S mielőtt néhány ecsetvonással mégis kiegészíteném, plasztikusabbá tenném, el kell mondanom valamit Szabó Béla és generációm viszonyáról. Számunkra ö két alakban élő és ható írótárs; egyrészt mint nagy idők — irodalmunk indulásának tanúja és élő tovább hordozója, másrészt mint köztünk élő fegyvertárs és barát. Egy közülünk. Gondjaink ugyanazok, fájdalmaink közösek, céljaink nyila egy irányba mutat. Kölcsönösen értékelői és bírálói vagyunk egymásnak. Mindezt azért kell elmondanom, mert ilyenképpen két síkon hat ránk, és mi ebből a két szálból- fonjuk össze portréját dialektikus egésszé.

Irodalmunk neki köszönheti a legszenvedélyesebb és legigazabb proletárírásokat. A téma a múltba mutat, de örök érvényű. A legkeserűbb, és ezért legigazabb emberség tükre. S rajta keresztül kibontakozik egy végtelenül érzékeny szellemű ember harca a múlt árnyaival, a minden korban jelenlevő embertelenséggel, harc, mely kitapinthatóan nagy fájdalmakkal jár, ettől a harctól „keserű, öreg és ráncos“ az író arca. S itt kapjuk az első leckét Szabó Bélától; az írás alázat és szenvedés, célra törő egyenesség és meg nem alkuvás, az írás „halálosan“ komoly dolog. Hivatás. A mi nemzedékünk könnyebben jutott a tollhoz, mint Szabó Béla, jelentkezésünk idején szükség volt fiatal magyar toliforgatókra, s ez feloldotta a hivatásvállalás komolyságát. Néha több bennünk a bohémság, és aránytalanul kevesebb a magunk és művészetünk igazát kereső szenvedély. írói összejövetelek jutnak eszembe, ahol a vita csendben halódott az érdektelenség, kényelem és megelégedettség tavában, és a felszólaló Szabó Bélát látom, arca, szavai szenvedélytől fűtöttek, érzi, igaza van, és azt is érzi, igazát ki kell mondania, akinek igaza van, az nem hallgathat... Igen, ebben tanulhatunk tőle, aki az írásnak szenteli életét, annak szükségszerűen el kell égnie a szellem tuzében. Sok áldozatot kívánó út ez és kiszámíthatatlan. A rajta járót állandóan a siker és a bukás fényei és árnyai kísérik. Neki mindkettőből kijutott, de szolgáljon érdeméül, hogy sikerei valódiak, megérdemeltek, megküzdött értük, balsikerei pedig a mindent akaró, de erőtlennek bizonyuló, tiszta ember vesztett csatái. írói tisztaság és erkölcs mindenekelőtt, ez a másik tanulság, mellyel megajándékozott.

Fentebb a Fábry rajzolta emberarc kiegészítését említettem. Fábry néha felcsillanó mosolyt említ, ritkát és értékeset, mint a drágakő. Azóta tíz év telt el. A legkeserűbb élettapasztalatok is bölcs rezignációvá érnek egyszer, az évek megnyugvást hoznak, s a sérelmek bölcs, megbocsátó humorrá érnek. A mai Szabó Béla arcképét több mosollyal kell kiegészíteni, mint amennyit Fábry látott rajta tíz évvel ezelőtt. Többet mosolyog. Nem nevet, mosolyog. Mosolyában több az irónia, mint a megelégedett derű, mélyén még fájdalom vibrál, de a fénye jó és meleg. Ez a mosoly „Az élet peremén“ című könyvében jelentkezett, önéletrajzában, melyet Turczel Lajos így jellemzett: „A z él e í peremén naplóírójának, a fiatal munkásíró Szabó Bélának arcán néha szinte egy regényhős összetett vonásait érezzük. Benne van ezekben a vonásokban a bús képű lovagnak, Don Quijoténak megszállott mániákussága, a Dosztojevszkij-hósök félszeg egzal-