Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Duba Gyula: Az élet pereméről érkezett
az élet pereméről érkezett Szabó Béla 60 éves A élet pereme kegyetlen vidék, kevés és keserű ott a kenyér s az anyatej mérgezett, megaláztatások, soha-vége-nincs nélkülözések mérgezik meg az anyák emlőjében. Az élet peremének közege a nyomor, levegője penészillattal és tüdővész-bacillusokkal terhes, s aki onnan indul el, egész életében magán, magában viseli annak a világnak nyomasztó terhét, rémképeit és lidérceit. Egyetlen elviselhető oldala van ennek a tájnak, az, hogy visszahozhatatlanul elmúlt, az emlékek világába költözött, és történelem lett belőle. Fantómjai múzeumi tárgyakká merevültek, megaláztatásaira egy emberségesebb kor hozott gyógyító írt, áldozatainak sírját üde, zöld fű nőtte be. Ennek ellenére képzeljük el, hogy ez a világ valós, hogy volt, mert volt, és a volt éppen olyan realitás, mint a van vagy a lesz, számolnunk kell vele. És azt is képzeljük el, hogy ez a világ Szlovenszkón volt, az első köztársaság idején, s erről a peremvidékről elindult egyszer egy „magányos és tettre vágyó fiatal e m b e r“, aki magyar író és Petőfi társa akart lenni. Szabó Béla írói indulásának körülményei ma már fiatal irodalmunk kezdést és kort dokumentáló tényei. Fontosabb állomásait iskoláinkban tanítják, s az irodalomkedvelő közönség bensőségesen ismeri küzdéseit, eredményeit és botlásait. Nem utolsósorban maga Szabó Béla gondoskodott róla, hogy életsorsából maradandó legyen ez az életszakasz. A fiatal Ezra, Marci, a csodakapus, aki erkölcsi kalandba indul a felnőttek világa ellen, Dávid, a család kedvence, aki a kis bibliai pásztorhoz hasonlóan ellene szegül a fasizmus brutális Góliátjának, a „Menyasszony“ kis szolgálója, mind-mind magukon viselik s tovább hordozzák az időben annak a fiatalembernek a szenvedélyeit és vágyait, aki elindult, hogy szlovákiai magyar író és Petőfi társa legyen. Szlovákiai magyar írónak lenni annak is nehéz, aki nem az élet pereméről indult. A nemzetiségi lét maximális felelősségérzetet követel az írótól, mert állandóan felszínen tartja az alapvető emberi sors- és létkérdéseket. A nemzetiségi irodalom kritériumai nem tűrik a félmunkát, az engedményeket, a művészettel való játékot és szellemi megalkuvást. A nemzetiségi irodalom létirodalom, állandóan saját létéért küzd, mert állandóan be kell bizonyítania lét- jogosultságát. S aki a peremvidékek életérzésével vág neki egy ilyen irodalom kapaszkodóinak, annak az írónak — ha igaz író — nehéz út az élete, melyen gyötrő szenvedések jelzik az egyes távolságokat. Szabó Béla ezen az úton — négy évtizednyi távolság az időben — igaz író maradt. S most, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából egy fiatalabb generáció nevében köszöntőm, szavaim egyben megpróbálják felderíteni írói egyénisége titkait, lelki motívumait és emberi arcának vonásait, melyeket szeretettel vagy indulattal, bizalommal vagy szkeptikusan fordít felénk. Fábry Zoltán írta tíz évvel ezelőtt: „Aki meg akarja rajzolni Szabó
