Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Sánta Ferenc: Az áruló
Az emberi történelem háborús korszakainak közismert „kanonfutter“-je ö. Am egyben az emberi nem szakadatlan kontinuitásának láncszeme, aki a földről és termésről, utódok nemzéséről és táplálásáról gondoskodik. Ö az örök dolgozó ember típusa, aki leginkább ráfizet a történelemre, ám aki ezt a történelmet a legtartósabban éli. Ugyancsak ilyen szívós típus Euzébius, a reneszánsz pap is, az elvtelenség, cinizmus, racionalizmus és kétely megtestesítője, destruktív típus, aki azonban éppen azért, „mert már semmiben sem hisz", leginkább képes mások fellelkesítésére — s ugyanakkor nagyszerűen mulat az egészen. Gúnyosan kacag az emberiségen, amely egy-egy megváltó kedvéért rohan újra és újra a romlásba és szenvedésbe: „Hát magatok teszitek szerencsétlenné a földet ... Talán boldogabbak vagytok azóta, hogy valamelyik átkozott közületek boldoggá akart tenni benneteket!“ Ez a széplélek, aki nem érti, miért kell bizonytalan célokért tönkretenni azt, amit az emberiség már megszerzett magának — szintén örök. Sántánál ez a típus erős aktuális hangsúlyt kap. Ö testesíti meg azt a közismert, jellemtelen prototípust, melynek elve: az elvnélküliség. Míg a paraszt csak élni akar, hogy puszta létét megvédhesse, Euzébius a társadalmak egészséges magván élősködő parazita. A „másik világból“ idepillantó tekintetével nem old meg és nem is akar megoldani semmit. Az ő szemében az egész emberi nyüzsgés és igyekezet nevetséges, kisszerű és szennyes. Nem imponálnak neki az emberi áldozatok; a háborúkban csak öldöklést, nyomort és romlást lát. „Hisz lassan annyi eszmény szerint fogtok élni,ahány ország! Mit ország? Város, falu, kuckó, ahol meghúzzátok magatokat! Mert meghúzzátok bizony! ... s még jó, amikor csak mástól féltek, mert lassan magatoktól is megijedtek! Lassan magatok vagytok és megijesztő egyszemélyben ...!“ A tagadás e ezellemével szemben áll az aktív emberiség képviselője, a huszita Václav Jašek. Önmagát a szeretet és gyűlölet kettős szenvedélyében, folytonos újrakezdésekkel valósítja meg. Császári zsoldos volt, de csak Húsz felléptéig. Különben is: „De ki nem volt zsoldos életében, ha már embernek szülte az anyja? Azt hiszi, csak a fegyveren múlik a zsoldosság? Zsoldos mindenki!... Ott tartja a markát a stipendiumért, ahol stipendiumot adhatnak neki!“ Ám Jašek kiutat is talál ebből helyzetből: a mások iránti szeretetben. Mert mi más tehetné az embert szabaddá és boldoggá? „Mert bizony zsoldos mindaddig az ember, míg meg nem szolgálja a szeretetet!“ Ezért Sánta művének legpozitívabb hőse Jašek, aki „törhetetlen szenvedéllyel keresi az emberi lét értelmét". Ellenpólusa Žitomír, a hajdani prágai Husz- tanítvány, később a császár, helyesebben a hatalom híve. Jašek ezt a típust gyűlöli a legjobban: „Micsoda különbség, ha valaki még nem talált oda az Igazsághoz és emiatt van az ostobasága, mintha odatalált már egyszer és elfordult tőle!" — Ezért ítéli el Jašek Žitomír elpártolását a huszitáktól, ezért minősíti árulásnak, s nem fogadja el érveit, amelyek pedig önmagukban ésszerűek és logikusak, éppen csak az „igazság“ nincs bennük. „Hány évszázada csináljuk — mondja Žitomír —, hogy sutba dobva az értelmet — kardot ragadunk? És nézzen körül a világban, és mondja meg, hogy mire mentünk vele? ... Gondolkodni és hatni az értelemre, az a dolgunk ... Ha kimondatik egyszer a nép igazsága, akkor nem kell meghalni érte a népnek! S micsoda gazember az, aki lelkére veszi mégis ezrek és százezrek halálát.. Sánta a régmúlt (amely azonban mégiscsak emlékeztet jelenünkre) négy képviselőjének vitájában boncolgatja a ma emberének erkölcsi és létkérdéseit. Felteszi a kérdést: élhet-e az ember szabadság nélkül; ha igen, akkor hogyan; s megszerezhető-e egyáltalán a szabadság. Nyugtalanítja őt a kérdés, amellyel már annyi filozófus foglalkozott: van-e szabadság zsarnokság nélkül! Mi teszi emberré az embert, mi az ember küldetése ezen a földön? Figyelemre méltó Az áruló eszmei kiélezett- sége s az, hogy az író több szempontból igyekszik megvizsgálni a kérdést. Sánta látszólag egyik hőséhez sem húz, a vitában meggyőző érveket szembesít egymással. A végén mégis egyetlen ember marad, akinek túl kell élnie a „feltámasztást“ — a huszita harcos, szerető és gyűlölő típusa. Azt hiszem téved Béládi, amikor azt állítja, hogy Az áruló zsákutca Sánta Ferenc művészi és filozófiai fejlődésében. Véleményem szerint Sánta éppen ezzel a művével, a mű végső kicsengésével lépett túl önmagán: megteremtette önmaga antikoncepcióját. Amíg az Ötödik pecsétben veszedelmesen közel jutott az egzisztencialisták álláspontjához a világ és az ember viszonyát illetően, Az áruló ban túljutott ezeken a szempontokon, s talán saját szándékain is. Az, hogy a „szerzőnek“ a regény többi alakjába plántált kétségein végül is Jašek ereje és hite győzedelmeskedik, nem könnyű megváltás. Ezzel a szerző feladta — ha nem is könnyen, de annál becsületesebben — a csábító, de relativista befejezés lehetőségét, amely látszólag logikusabban követ
