Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - FIGYELŐ - Kövesdi János: Néhány megjegyzés Bertha Bulcsu prózájáról
kezett volna a játék hangvételéből. — Valóban, mi történt volna, ha a konformizmus győz, mint már annyiszor az emberiség történelme folyamán .. . ?! Nem így történt, mivel Sánta számára (mint azt Béládi nagyon helyesen megállapítja): „Nem az irodalom a fontos* hanem az, hogyan élünk." A befejezés éppen ezért a drámai konfliktus belső logikájának betetőzése — s egyben a szerző válasza is. N. L. fordítása Néhány megjegyzés Bertha Bulcsu prózájáról A fiatal pécsi író a Lányok napfényben (1962), s a Harlekin és szerelmese (1964) című novellásköteteivel majd a Füstkutyák című regény témájával, egyéni hangjával és finoman árnyalt stílusával méltán hívta fel az utóbbi időben magára a kritikusok s az olvasók figyelmét. (Füstkutyák című regényéért ez évben József Attila-díjat kapott.) „Az élet viszonylatait, a XX. századi ember gyorsan változó arcvonásait többnyire lírai hangvételű novellákban igyekeztem megrajzolni. Inkább színekkel, hangulatokkal dolgozom, mint kontúros, a véglegesség érzését keltő vonalakkal...“ — vallja Bertha Bulcsu. Nem „egytémájú“ író, szinte minden írásában (főleg második novelláskötetében) az életnek más-más (gyakran bizarr) területét tárja fel. így novellái gazdag, sokszínű képet adnak a máról. A témagazdagság pedig magában hordozza a formai sokrétűség lehetőségeit is. S a fiatal novellista él a lehetőségekkel. A Harlekin és szerelmese című kötet néhány novellájának (például: Hóvihar és szomorii- ság; A fütőház messze van stb.) hősei lelki rokkantságukban hasonlítanak egymáshoz. Ezek a hősök a holtponton, a lelki szakadék szélén ébrednek önmagukra, és valamilyen — többnyire külső — erő hatására (bár eléggé bizonytalanul) elindulnak a megtisztulást, az igaz emberséget jelentő úton. Az író humanizmusa és felelősségtudata éppen abban rejlik, hogy hőseit bizonytalanságukban, kétségbeesésükben nem hagyják magukra. A kötet miniatűrjeiben, ezekben a rövid, gyakran csupán háromoldalnyi írásokban „nekiereszti gondolatait, hadd kószáljanak kedvükre"; olykor nyomába szegődik hőseinek, s „izgatottan figyeli“ mozdulataikat, kutatja cselekedeteiknek rugóit és összefüggéseit (Kázmér úr, Hajón Konstancába, Hová lett a tavalyi öregúr stb.) Ötletesek azok a rövid írásai is, amelyekben fölényesen mosolyog az ember erkölcsi gyengéin (A harmadik sápadt, Acélkék Fiat). Ezek a villanásszerű „elmefuttatások“ jó megfigyelőképességről, sokrétű érdeklődésről s gazdag élményanyagáról tanúskodnak. Berha formailag lényegében kétfajta novellatípussal kísérletezik. A zárt szerkezetű, klasszikusan „szabályos“ írások mellett találunk a kötetben lazább szerkesztésű, a pontosabban körülhatárolt cselekményt mellőző, „csupán“ érzelmeket, hangulatokat, ábrándokat, sejtéseket, víziókat rögzítő elbeszéléseket is. Természetükből adódóan ezek az írások jóval terjedelmesebbek az előzőknél. E lírai hangvételű alkotások csoportjába az úgynevezett Harlekin-novellák és azok az írások tartoznak, amelyek egyrészt a második világháborút idézik, másrészt egy esetleges atomháború víziói. Az író ezekben a kontúr nélküli elbeszélésekben egy kissé elveti a sulykot. A különc naplopó, volt értelmiségi Lemák Lukács története például álromantikus és erőltetett. A Nyugtalan Európa című háborús novellában az író Simon, a „kisember“ kétségbeesés szülte őrületének zavarosan csapongó szabad asszociációiból építi fel az atomháború utáni csendnek, a félelmetes sivárságnak a vízióját. A novella képei inkább az olvasó érzelmére, mint értelmére hatnak. A cselekmény logikailag nehezen követhető, elvont. Látomásokból és sejtésszerű hangulatos képekből épülnek a Harlekin-novellák is. E novellaciklus a „fénytestű szerelmeseknek“ a hétköznapoktól elzárt külön világát és oldott, gyermekien ábrándos kalandjait örökíti meg. Bertha a színekkel, hangulatokkal, látomásokkal és sejtésekkel átitatott novelláival eredeti írói látásmódot és színt hozott a magyar prózairodalomba. írói profilját némileg módosította új műve, a Füstkutyák (1965) című regénye, melynek szövetét ugyan még mindig áthatják a finom stílű, lírai betétek, de a színeket inkább már a vonalak, a csupán Kövesdi János
