Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Sánta Ferenc: Az áruló
mélyiség iránt, aki egész életét a többség érdekeiért áldozta. Ez a szempont a humanizmust képviselő ember személyes, pszichológiai és drámai harcát helyezte előtérbe. Mig Háy művében Húsz az osztályérdekek védelmezőjének a megtestesítője, addig Németh László Húsz János végső dilemmáját hangsúlyozza mint elsőrendű erkölcsi momentumot. Sánta, aki új művében nem akart történelmi freskót teremteni, s nem akarta Húsz és a társadalom konfliktusát se bemutatni, legmesszebb jutott a huszita mozgalom filozófiai értelmezése terén. Tudja, hogy ez a mozgalom tagadhatatlanul haladó jellege mellett sem volt egyértelműen humánus mindenki számára, — ellentmondásokkal és konfliktusokkal volt terhes. Ezt már művének címével is jelzi: igen, e kornak is voltak árulói, akárcsak a történelem többi korszakainak. Regényében (amely első megfogalmazásában kamaradráma volt) felidézte a huszita múlt négy alakját — illetve két-két ellentétes típusát: az egyszerű nép két képviselőjét és két tanult, művelt személyt. A személyek nem állnak szemben egymással, ám az említett kor egy-egy jellegzetes társadalmi rétegét, világnézetét, erkölcsi alapállását képviselik. Tény, hogy Sánta regénye a hagyományos értelemben nem regény. Béládi „Az árulóban“ egyenesen a magyar anti-román megszületését üdvözli, amelyet szellemesen a következőképpen jellemez: „Az árulót szemlélve, az olvasó némelykor arra gondol: megszületett a magyar anti-román, mely egyebek között a francia „új regény" világtagadásának is ellenlábasa kíván lenni. „Ellen-regény", mely nem távolodni akar az életet formáló nagy erőktől, hanem épp azért tiporja lábbal a hagyományokat, hogy oda találjon vissza .. Ha eszünkbe is jut, hogy „a halottak fel- támasztásának" formáját már Karéi Čapek is alkalmazta Anya című antifasiszta drámájában (előtte B. Shaw a Szent Johannában), s ma már a science-fiction irodalmából is ismeretes ez a gyakorlat, a tartalom1 szempontjából mégis figyelemre méltónak találjuk ezt a megoldást. Karéi Čapek a növekvő társadalmi konfliktusok idején (amelyek aztán a második világháborúban csúcsosodtak ki), szintén a túl- világi alakok megidézésével kényszerítette kortársait a valósággal való szembenézésre, s az aktuális mondanivaló sürgetése ugyanezt a formai megoldást választatta Sánta Ferenccel is. Béládi megállapításait én még kiegészíteném azzal, hogy Sánta Ferenc számára a huszitizmus csupán ürügy, alkalmas történelmi kulissza. Arra jó, hogy a szerző megkísérelhesse úgy ábrázolni egy-egy korszak szellemi életét, légkörét, ellentmondásait, ahogy az az egyes személyek lelkivilágában lejátszódik, visszatükröződik. Ezért választott a szerző néhány olyan típust, melyek minden kor társadalmát képviselhetik. Lemondott így a konkrét történelmi ábrázolás előnyeiről és veszélyeiről. Azzal, hogy leszűkíti, paradox módon túl is lépi a történelmi keretet. Szem előtt tartja ugyan a kor kiválasztott, reprezentáns típusait, akik egyben általános magatartásszimbólumokká emelkednek, de mellőzi magát a csúcsot, a „mozgalom" inspirátorát, „az eszme hordozóját", azt az embert figyeli, aki kénytelen az adott korban élni. Sánta számára ez az átlagember az érdekes, aki az eszmét vagy elfogadja, vagy elutasítja. Ő képezi a szerző vizsgálatának tárgyát. Ilyen értelemben gondolom, hogy Sánta valódi modern hőst teremtett. Helyesebben: „ellen-hőst". Hőse nem az az ember, aki valamiféle úton eltávozik — hanem aki marad. A szerzőt az érdekli, hogy ez az átlagember miképpen oldja meg szituációit, érzi-e az igazság keresésének szükségét, igényli-e a szabadságot s milyen úton véli azt megtalálni. Mellesleg: nem kézenfekvő-e az analógia a Camus Sziszifuszá- val...? Sánta elsősorban azok hangját hallja, akik a társadalom formálásából, alakításából részt vállalnak. Fájdalmas konoksággal kíséri őket végig a haladás nehéz s nemegyszer véres útjain. A lelkiismeret, a tisztesség és a megmaradás vágyának ébresztője kíván lenni. A hűvös, kritikus értelmet és a szenvedélyes elkötelezettséget ünnepli. Tagadja az ember könnyelműség-, közömbösség-, rezignációjogát. Sánta a ma emberéről beszél. A mai ember helyéről a világban. Ügy vélem, mindenekelőtt a mai értelmiségiek helyzete érdekli. Tudatosan szembesíti a két korszakot, a múltat és a jelent, a társadalom forradalmi erőfeszítésének két hasonló korszakát. A múltban tanulságokat keres a jelen, figyelmeztetést a jövő számára. Kényszeríti olvasóit: kövessék őt a megismerés fárasztó útján. Meggyőz bennünket arról, hogy a megismerés nemcsak gazdagít, hanem el is kötelez; — teher, amelyet önként vállal mindenki, aki megszerzésére elindult. S ekkor már kötelessége lesz: nem hallgatni, elutasítani mindenfajta könnyelműséget, konformizmust. Sánta szerint az ilyen ember mindig elfoglal egyfajta álláspontot, magatartást, marad azonban a'kérdés: hogyan bizonyosodjunk meg arról: helyesen választott-e. Regényében a passzív emberség képviselője a paraszt. Az a fajta embertípus, aki elvben sem választja és határozza meg saját életmódját, nem aktív alakítója a történelemnek.