Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - FIGYELŐ - Deme László: írói hangvétel és hangváltás

vonatra, néhány percre ők is magukra maradtak. Judit kibújt a köpeny mögül. Az arca fehér volt, a szeme lázas, az ajka cserepes. Tivadar felállt, leszedte a hálóból a lány kézitáskáját.“ (248) — A második: egy tudatosan krúdyas, érzelmes, romantikus ihletésű réteg. Érzékeltesse ez: „Ne mondja, hogy randevúra megy... Mondja azt, hogy légyottra. Szép, régi szó. Ibolya és habcsók illata van. Zenéje van, mint a spinétnek, amelynek melódiáit régi konflisok kegyeletes zörgése hatja át.“ (15) — A harmadik: a gúnyolódásig menő irónia. Mint itt: „A főhadnagy... nótát akart elrendelni, de az őrmester, aki már többször járt hadműveleti területen (ha őt hallgatta az ember, azt gondolhatta volna, hogy ott is született, egy ágyúcső vajúdó torkában), a foga közt azt morogta, hogy ez marhaság. — A főhadnagy úgy tett, mintha nem hallaná, de nem rendelte el a nótát, s így csendesen indultak tovább, így volt.“ (72) — A negyedik hang: a drárnai- ságig forrósodó komolyságé. Legyen rá ez a példa: „Állomás. Jól ismert, régi állomás. — Messze, kint a rakodók táján hosszú tehervonat. Marhavagonok. A marhavagonok környéke kihalt, a mozdony mellett csendőrök ácsorognak. Tolóajtó csikordul, rendőr ugrik fel. Jókora kosár, valamit gyűjt belé. Az egyenruha jó. Egyenruhában közelebb lehet menni. A csendőr leugrik, hanyagul visszahúzza a tolóajtót. Az egyenruha jó, a csendőr tiszteleg. TJjabb marhavagon. Tolóajtó csikordul, a csendőr felugrik...“ (265).

Potencionálisan mind a négy hangnem adva volt már a bevezető bekezdésben. A szerző tehát nem válik hűtlenné eredeti hangvételéhez, bármelyikbe csap is át a továbbiakban.

Sőt: ezzel marad hű önmagához és mondanivalójához. A sűrűn észlelhető hangváltozásoknak regényében tárgyi okai vannak; a kifejezésmód a kifejezett tartalom kísérője, hatásának aláfestője, segítője. — Fussunk végig az egyes hangnemek útvonalán; először külön - külön.

A krúdyas, romantikus hang az ifjúkori résznek alaphangja. Nem véletlen, hogy amikor vissza-visszacseng a továbbiakban, mindig az első, a „békebeli“ korszak szereplőihez fűződik. Hajnalhoz („Mikor letántorogtam a lépcsőn, a fordulóban egy vénséges öregember állt. Olyan volt, mint a mesék öregemberei. Toprongyos, szakállas, vén öregember. Kékeres keze a lépcső karfáját markolászta, vör- henyes orra elszállt illatok után szimatolt, fogatlan szája mesét motyogott: Szép kisasz- szony... finom kisasszony...“; 206); — máskor Ráber Gézáék rég ismert házához („nem beszélve az erkélyről, amelyen immár senki sem rakott pasziánszokat. A ház letűnt

dicsőségét már csak Keszege úr — első emelet 6. — délceg kalocsnija — az ősz beálltától — és bolhaszínű felöltője — a tavasz beköszöntével — őrizte kegyelettel, és a kapu alatti bronzoroszlánok kajánul vicsorgatták fogatlan ínyüket a hajdani hattyúk elmosódott színfoltjai felé: hamm, bekaplak“; 452). — S talán jóval több véletlennél, hogy Tivadar e hangnemmel lép ki a történetből, megbékélve a megbékült világgal („Aznap este ismét sokáig ültünk a ligetben, már egészen sötét volt, körülöttünk összesimult szerelmespárok kószáltak, a padokról csókok és elfojtott, halk kacagások nesze kergetőzött a virágba borult bokrok között, és Judit feje lassan a vállam- ra simult. Boldogság és nyugalom volt a csendben, ringató hullámokon sodródtunk a valószínűtlen szépségek óráján, mint azon a decemberi éjszakán, Budán“; 564). — Ez a hangnem a béke, a fiatalság, a gondtalan és játékos szerelem hangja: csoda-e, „törés“-e, ha a civil ruhával együtt otthon marad; — de véletlen-e, hogy egy-egy önfeledtebb pillanatban előtör újból és újból!

A ironikus, olykor szatirikus hang is ifjúkori örökség: első megjelenésében az ostoba rendszer bárgyú védelmezőjének, Szigorú tan- felügyelő úrnak címezve (30—36); azután a nem kevésbé ostoba csatlósháborúnak nem kevésbé bárgyú fő- és alvezérkarára záporozva; esetleg a háborúnak léleksilányító egészére. Hol tömör jelzőkben („A század örömkatonája, a bádoggyűjteményes szakaszvezető“; „mi ebben a totális disznóságban megfellebbezhetetlenül háborúra vagyunk ítélve“), hol gúnyos utalásokban („mire befejezték az elszakadás tervszerű hadmozdulatait“), hol dühös filippikákban („Csakhogy a várossal nem tudok mihez kezdeni, pedig ez régibb és tar- tósabb szerelem, mert egyoldalúbb. De hát mihez is kezdjek a Miklós-börtön patinás pincesorával, amely az én szememben most elsőrendű szállást nyújtana szakaszom negyvenöt emberének, ám mire visszakerülök, bizonyára századot bíznak már rám, és akkor további pincéket kellene rekvirálnunk a Kálvin téren“); s végül átirányítva az új rend kibontakozásának hátráltatóira („Háztulajdonosok és önálló húsiparosok fontolva haladó pártja“; „Háztulajdonosok és önálló textilárukereskedők rőfölve haladó pártja"). — Ez a hangnem a nép ellenségeit éri minden korszakban és helyzetben: a háborúban a tiszteket, altiszteket, „díszletkatonákat“; a munkatáborban a keret tagjait; az új békében a bürokratákat, pöffeszkedőket, halászokat, hátráltatókat. Az első részben felcsatitan, a másodikban már árad; de a harmadikban is fel-felbukkan a mélyből, búvópatakként.