Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - FIGYELŐ - Deme László: írói hangvétel és hangváltás

jelenve meg — végig kétségtelenül főhőse és középpontja e részekben az eseményeknek. Nagyon ritkák, rövidek és futóak itt az olyan „betétek“, amelyekben nélküle és rajta kívül történik valami; amelyekben egy-egy epizódnak saját főszereplője van (pl. Széles a 38—41., a 60—62., majd a 311—313. lapon; névtelenek a városból a 142—145. lapon; a nyilas kém- elhárítós a 145—150. lapon; Hernádi volt katonái a 366—368. lapon). — A III. részben viszont többhősűvé és többszálúvá válik; volt epizódszereplők — mint Széles és Szelényi dr.

— önállósulnak; újak jelennek meg — mint a villany telep mérnöke és adminisztrátornője —, ki-ki a maga külön részének hőseként; s Tivadar már nem főhős többé, nem központi figura, hanem egy az egyenrangúak között. Ha a „múlt", azaz az I. és II. rész nem árulkodna, a III. rész alapján Szélest kellene központi alaknak tekintenünk, s Tivadart eléggé mellékes figurának: Széles szemszögéből íródott itt jó száz lap; közvetlen környezetéből kb. ötven, s Hernádiéból csak a maradék egynegyed,

Turczel leválasztását kiegészítve tehát a regény három, eléggé elkülöníthető egységre oszlik: egy egyszálú romantikus részre (1— 62); egy ugyanazon szálú (bár betétekkel tar- kuló) reálisabb részre (62—388); s egy többszálú és többhősű realista részre (389—581).

De „törik“-e a regény erre a három egységre; vagy csak „bomlik“? Törések-e ezek a váltások a szónak abszolút és műfajilag megbélyegző értelmében? — Valljon erről először a tartalom, azután majd a forma!

Az 1—62. lap tartalmilag az első személyű főhősnek s az alakmásként megjelenő Hernádi Tivadarnak „boldogult úrfikora“; a város és a szereplők szemszögéből még kívül a háború forgatagán. — A 62—388. lap ehhez képest merőben más téma, mert más környezet: a háború s a katonaság, a maga sokarcú értelmetlenségével és kegyetlenségével; s az marad akkor is, amikor Tivadar — új minőségében — hazakerül: számára a Város nem ifjúságának színhelye már, hanem a munkaszolgálatos- táboré, a gettóé, a deportálásoké; s már szerelme, Hajnal sem az, aki volt, hanem egyre inkább a háború fúriája. — A 389—581. lap ismét más téma, mert gyökeresen új helyzet: a felszabadulás utáni időszak, az építésé és a jogfosztottságé, amelyben a Tivadarok és a Szélesek súlyviszonyai gyökeresen megváltoztak.

Talán tökéletlenül, talán szándéktalanul is, de korántsem véletlenül tagolódik a szerkezet úgy, ahogy a történelem; s „törik“ ott, ahol az események törtek sorsokat és néha gerinceket. A katonai behívó örökre elfújja a boldog ifjúság és a „boldog békevilág“ hangulatát: a háborúba veti hősünket, aki a csatlósháborúnak kinti és hazai forgatagát alkatánál és előzményeinél fogva sem láthatja másként, mint az emberi ostobaság komédiájának s az emberi kiszolgáltatottság tragédiájának. S amikorra a felszabadulás véget vet az elszabadult világőrületnek, már „a mérgek a vérbe hatoltak“: az egyik faji általánosítást követi a másik; s még az ellenállás harcosainak is félre kell vonulniuk, vagy legalábbis szemérmesen félrefordulniuk: „Én ezért a győzelemért harcoltam. Most nem harcolhatok a győztesek ellen.“

Vagy nézzük ezt más oldalról, a szereplők felől! Hogy a háborúból még kimaradt nemzedéknek egy nagyra nőtt romantikus kamasz a reprezentánsa, s az illegalitásban küzdő kommunista munkás csak fel-felvillanó háttér, az a korszak hangulatát ismerve érthető. Hogy ez a hős a számúkban és tevékenységükben erősödő ellenállók támogatójaként, s az üldözöttek mentőjeként központi figura maradhat a továbbiakban is: ennek is megvan a valóságalapja. De mit kezdjen önmagával a felszabadulás utáni Csehszlovákiában? Dicsekedjen a kivételezettségével, vagy panaszkodjon ennek ellenére bekövetkezett hátrányos helyzete miatt? Nyilván reálisabb, mert tipikusabb esetet jelző az, hogy az író mint maga a korszak — előre lépteti a maga helyébe a volt epizódszereplőket: a kommunistákat és a kétkezi dolgozókat, akik — ki-ki a maga helyén — a felszabadulás pillanatától kezdve a csehszlovákiai szocializmust építették: a vezetők eszmeileg, a tömegek gazdaságilag; ha nem kivételezetten a diszkriminatív intézkedések alól, akkor súlyuktól nyomva, de nyomásuk ellenére is!

Van valami mélységesen igaz ezekben a „törésekben“; valami szimbolikus, ami reálisabb, mint egy következetesen végigvitt alakkettősség, vagy akár egy következetes alak- és cselekményegység volna.

És hogy állunk mindezzel a regény stílusmegoldásában?

Akár törésnek vesszük a tartalmi-szerkezeti részek elkülönülését, akár csak — funkcióval bíró, mert a valóságot érzékeltető — váltásnak: a formai megoldás híven és adekvátan simul hozzájuk, követi őket.

Amit a bevezetőben alaphangvételként mutattunk be, abból most négy motívumot ragadnék ki és vizsgálnék végig. — Az első: a természetes, narratív stílus, melyet e résszel illusztrálnék: „Miskolcon az utasok nagy része kiszállt, és míg az új utasokat fölengedték a