Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Tóth Elemér: 3 lépés előre 2 oldalt
— Ez az — mutat az egyik ajtóra. — Benyit, s még mielőtt szétnéznék, elsorol vagy ötvenféle dolgot, amihez majd igazodnom kell, ha hosszú életű akarok lenni ezen a földön. Oda sem figyelek. Egyszerűen nem bírok odafigyelni. Mégis mintha azt mondaná, hogy nem szabad hangosan lélegeznem, sokáig villanyt égetnem, le s fel járkálnom, reggelente kukorékolnom, meg mit tudom én, de lehet, hogy nem is ezt mondja. Csakhát ez már hozzátartozik az albérlő kiskátéjához, azért gondolom. — Volt egy albérlőm, aki öt évig lakott itt — hallom meg újra a hangját. — Nagyon rendes ember volt — s tetőtől talpig újra végigmér. Üristen, akarom hangosan mondani, az biztosan vezekelt valamiért. De nem mondom. Csak hallgatom az öregasszonyt, és azt hiszem, hogy még mosolygok is. Végre elment. Leülök az ágy szélére, aztán végigdőlök rajta, mint egy zsák. Mielőtt végképp elaludnék, arra gondolok: Ilyen hülyét, mint amilyen én vagyok! Amikor felébredek, már esteledik. Szédülök. Egy kicsit szédülök. Nézem a két hatalmas bőröndöt a szoba közepén. Szoba? Hát igen. A bőröndjeim szinte a levegőt is kiszorítják a szobából. A mozgási tér három méter előre, kettő oldalt. Ennyi. Ennyi a szobám. S még örülhetek is, hogy az öregasszony százötvennel meghagyta magát győzni. Hát nem örülök, az úristenit... Az persze mindegy, hogy örülök-e, vagy sem. Az nem lényeges. A hülye fejemet... Kinyitom a bőröndöket, s kezdem kipakolni a cuccomat. Három lépés előre, kettő oldalt. Ügy érzem, összenyomnak a falak. Ügy érzem, nem kapok levegőt... Megfulladok, meg ... Segít... Mi ez? Állok a szoba közepén. Most látom csak, hogy még mindig ugyanaz az ing van a kezemben. Mozdulatlanul állok. Azt hiszem, egy kicsit... Homlokomról letörlöm a hideg izzadságcseppeket. A hülye fejemet! — A hülye fejemet... — mormolom magam elé Most már látom. Persze későn, de mindegy. Most már mindegy. Pedig életemben még úgy nem éreztem magamat, mint ott... Azalatt a három hónap alatt. Eléggé kopott szoba volt, de legalább tágas. S hozzá milyen tágas. így hát jól éreztem magamat. Első örömömben nagyokat lélegeztem, úgy tele tüdővel. Micsoda hely volt! Nem kellett állandóan attól tartanom, hogy egyszerre kiszippantom belőle az összes levegőt. A mozdulataimat sem kellett állandóan ellenőriznem, nehogy leverjek valamit; a nyakamat sem kellett behúznom, mint az előző helyeken. Azt hiszem, mindig olyan szobára vágytam. Jó tágas szoba volt. És magas. Nem kellett attól tartanom, hogy a lámpába verem a fejemet. Igazán. Legalább három vagy négy méter magas volt. Az öreg vett fel albérlőnek. — Hát csak tessék — mondta. A hangja nagyon szomorúnak tűnt. — A feleségem majd mindent megmutat. A lakbért is neki fizeti majd — mondta még. Nagyon lassan beszélt. Aztán kifelé indult a szobából. — Köszönöm — mondtam, s nem akartam előtte nagyon örülni. Az ajtóban bizonytalankodva megállt, s hogy ránéztem, még azt mondta: — A szekrény mögött valamikor ajtó volt. Vékony egy kicsit. Amikor a feleségem elhatározta, hogy kiadjuk ezt a szobát, már nem volt idő befalaztatni. Azóta meg mindig laktak itt... — hirtelen elhallgatott, aztán magyarázatképpen még hozzátette: — Kell a pénz... — Azzal mindenki... Nem hagyta, hogy befejezzem. — Remélem, nem zavarja majd az áthallatszó zene? — mosolyodott el egy kicsit.
