Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Tóth Elemér: 3 lépés előre 2 oldalt

Majd hirtelen feltartotta a mutatóujját. Én is jobban odafigyeltem, és tényleg áthallatszott valami operettzene.

— Nem. Nem hinném, hogy zavarna — mondtam.

— Biztos, hogy nem zavarja?

— Azt hiszem, szeretem a zenét — mondtam.

— Akkor jó — mondta.

— Köszönöm.

— Másokat sem igen zavart — mondta még visszanézve rám az ajtórésből. A hangjából nem hallottam ki semmit. Igaz, már nem is nagyon figyeltem rá. A szoba érdekelt. Csupán a szoba. Tágas volt és világos is. Ilyen szobám még nem volt, állapítottam meg magamban már vagy huszadszor.

Aztán arra gondoltam, hogy Ancsinak veszek ezért tíz mogyorós csokit. Igen. Legalább tízet...

Ancsi szerezte a laikást. A gépírónőnk. Huszonhét éves. Az első lakás volt, amit nekem szerzett.

Amikor megláttam a szobát, mindjárt arra gondoltam, hogy veszek neki tíz mogyorós csokit.

Az ingeimet rakom az üveges szekrénybe. Van vagy százéves. Stílusos. Öreg asszony^ öreg szekrény. Még mosolygok is rajta, hogy ilyen hülyéskedésekre van erőm.

Az öregasszony minden kopogtatás nélkül lép be.

— Itt vannak a kulcsai — mondja, s közben vizslatekintettel bámul a nyitott bőröndökbe. — Egyik a kaputól, a másik meg a háztól.

— Köszönöm — mondom.

— Ezeket az ajtókat nem lehet becsukni — mondja, s az én ajtómra mutat.

— Nem szoktam az ajtómat bezárni — mondom, s már szidom is magam, de szerencsére nem érti meg.

Rakom tovább az ingeket. Szeretném, ha nagyon gyorsan eltűnne. Megy is. Valamit mormol az orra alatt.

Arra a második napra gondolok. Kell, hogy arra a második napra gondoljak. Ha émelygek is egy kicsit, de azt hiszem, sose lesz még egy olyan szobám.

Heverésztem az ágyon. Olvastam. Azt hiszem, Böllt olvastam. Örültem a csendnek meg mindennek, amikor bejött. Kopogtatás nélkül jött be.

— Bocsánat — mondta. — Nem tudtam, hogy idehaza van. — Nagy fekete szemével rám mosolygott.

— Itthon vagyok — mondtam jobb híján, s egy kicsit, azt hiszem, dadogtam is.

— Csak takarítani szerettem volna — mondja, s a szeme újra mosolyog. Alig lehet több harmincöt évesnél.

— Maga jár ide takarítani?

— Ügy is lehet mondani — s most már nevet. Aztán hirtelen odajön hozzám, s azt mondja:

— Baloghné vagyok.

Mondom én is a nevemet egy „nagyon örülök“ kíséretében, s csak amikor már újra ülök, hasít a tudatomig a név. Baloghné? Mi? Baloghné? Az nem létezik. Az öreg felesége lenne? Az nem létezik.

A szekrénytől rám nézett. Azt hiszem, nem volt nehéz olvasnia az arcomról, mert az ajtó felé mentében azt mondta:

— Hjaja, vannak még csodák. Nem igaz? — nevet, s az ajtót gyorsan behúzza maga után.