Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
— Marha vagy, komám. — Erről jut eszembe, hogy ihatnánk valamit. — Az ötlet nem rossz, csakhogy ... — Mit mormogsz? — Lényegtelen az egész. Az jutott eszembe, hogy haza is mehetnénk. — Majd meglátjuk — mondta Bódi. — Minden attól függ, hogyan alakul a helyzet. — Miféle helyzet? — Ne tetesd magad hülyének! — Azt nem lehet tetetni — kajánkodott Karcsi —, ellenben te se vagy, de én se vagyok egészen normális, az biztos. Különben nem állnék itt veletek az esőben. — Az nem érdekes. Rumos teát szeretnék inni. Te meg, Bódi, telefonálj. Ferkót is elő kellene keríteni. — Talán még alszik ... — Remélem ... Atkozott eső! Merő víz az ingem gallérja. Most vehetek másikat... — Ezt, remélem, nem mondtad komolyan? — S ha mégis? — Volna szíved most pénzt adni egy ingért? Bódi ideges lett. Végtelen könnyelműségnek tartotta, ha valaki ruhára költötte a pénzét. Ezért lázadozott. Karcsi se különbözött e téren sokban Bóditól, de most, hogy Bódi beugrott, hát húzta őt, és remegett a gyomra a visszafojtott röhögéstől. Lassan ballagtunk a szálloda felé, mint a világ három leggondtalanabb csavargója. Bódi telefonált, Karcsi meg elment rumos teát inni. Én benéztem a szobába. Ferkó még aludt. Sajnáltam felébreszteni, s elhatároztam, megkeresem Karcsiékat. Egy tea nekem se árthat meg, gondoltam. A kávéházban ültek. Bódinak ragyogott az arca; ebből könnyű volt kitalálni, hogy beszélt a dokijával. Ferkó is jó hangulatban jött le hozzánk. Alaposan kipihente magát. Legalább tíz órán át húzta a lóbőrt. Karcsi arca enyhén megszürkült az álmatlanságtól, s szemé kissé összébb szűkült, de ezt csak én vettem észre. Hogy én hogy nézhettem ki, azt nem tudom. Vacakul éreztem magamat, az biztos, de nem mutattam. Különben se hitték volna el, s ha azzal jövök elő, hogy pokolian fáj a gyomrom, okvetlenül belém erőszakolnak egy féldeci Je- linek-borovicskát, amely köztudottam, a leghatásosabb orvosság minden gyomornyavalya ellen. így hát ültem és hallgattam. — Megjött a kis doki? — kérdezte Ferkó Bóditól. — Meg. Az előbb beszéltem vele telefonon. — És? — Azt mondta, illő volna, hogy meglátogassuk. Egyszóval: fizetni, és nyomás! — Ilyen gyorsan? — Nem tetszik? — Jó volna megvacsorázni. — Pokolba a vacsoráddal...! — Akkor legalább valami itókat vigyünk. Elvégre üres kézzel nem állíthatunk be hozzájuk. — Hogyhogy hozzájuk? — Hát Etához és a dokihoz. Együtt laknak, ha nem tudnád. — Annál jobb! Te kerítsd elő Ickát, és kész a parti. — Ez így nem fair play — mondtam. — Miért? — röffent Bódi. — Három lány és mi négyen ... — Annyi baj legyen! — Hát én nem- bánom, csak ... — Semmi csak! Fizetni! — kiáltott a pincérnek. A pincér gyorsan számolt. Két tea az annyi mint, annyi... — Köszönöm tisztelettel... — mondta még, s elcsörgött az apróval. A ruhám még mindig nedves volt, s a gyomorfájásom sem akart elmúlni. Ferkó az autóval elment Ickáért, mi meg elindultunk gyalog a szanatórium felé. Már sötét volt, hűvös szél fújt, s a hideg esőcseppeket az arcunkba csapta. — Vacak egy idő! — jegyezte meg Karcsi. — Meg ezek a hegyek is vacakok. Semmi pénzért nem jönnék ide lakni. A hegyek valójában csak arra jók, hogy szállodákat, meg üdülőket lehessen építeni, amelyekben az ostoba népség pokoli drágán unatkozik. — Várjatok, mindjárt jövök — mondta Bódi, mikor egy vendéglő elé értünk. — Mit akarsz? — kérdezte Karcsi. — Veszek valami innivalót. Elvégre vendégségbe megyünk. — S ezért várjunk?! Rettenetesen bántana, ha mi is vennénk valamit? Bódi nevetett. — Ha úgy gondolod, hát vegyél. Szeretem az eredeti ötleteket ........— Gondolkodott egy k eveset, majd így folytatta: — De ne haragudj, komám, te most csak eredetieskedsz. — Az még elválik — mondta Karcsi. Bódi vett két üveg bort, s miközben fizetett, Karcsi meglökött a könyökével, mintha azt mondta volna: „Ezt figyeld meg!“ — Kérek egy üveg Jelinek-borovicskát — mondta a kocsmárosnak. Bódi felkapta a fejét. Majd legyintett. — Győztél — mondta. Erre Karcsi megint oldalba bökött. Most jöttem rá, hogy mit akar. Tiszta ügy; s ha
