Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
egyszer játék, akkor nagyszerű, és csináljuk végig. — Kérek két üveg pezsgőt — mondtam a kocsmárosnak. — Az anyátokat...! — röffent Bódi. — Pszt! — tette ajka elé Karcsi a mutatóujját. — Hátra arc! Utánam indulj! A pezsgősüveget lóbálva mentem Bódi és Karcsi mellett a céltalanság jegyében. A hideg szélre gondoltam, meg az esőre ... Lassan minden elhalad mellettem, s a világ csendes mozgású étvágyával elfogyaszt, mint éhes gya- rak a karéj lekváros kenyeret. Persze, lehetne másként is. Egy asszony talán segítene. Az viszont mindenféle kötelezettségekkel járna. Bennem meg aránylag fejletlen a felelősségérzet, és nem is tudom magamat beleképzelni az úgynevezett családi életbe. Pedig hát abban is lehet öröm, vagy valami hozzá hasonló. Tehetség kérdése az egész, vagy inkább az alkalmazkodásé. Talán itt van mindennek az alapja. Hogyan? Már itt is vagyunk? Bódi a portással tárgyalt. A portás bólogatott, hogy rendben van, mehetünk, s bezárta a portásfülke ablakát. Sötét volt, és a szanatórium udvarából alig láttam valamit. Itt-ott égett csak egy-egy lámpa. A lányok a második emeleten laktak. Vajon milyen lehet Bódi dokija? Kíváncsi vagyok rá. Mert két olyan szép lányt, mint Icka és Eta, még el tudok képzelni együtt, de még egy harmadikat, aki szintén olyan csinos, már nehezen. Vagyis három lány közül kettő csinos lehet, de a harmadik már nem. Ez valahogy ellenkezne1 a természet rendjével, amelyben minden arányosan oszlik el. Az épületben eltévedtünk. Persze, ha Bódi a vezér, ez nem valami meglepő. Ő gyakran eltéved, de ez nem baj. Végül a fertőzőosztályon kötöttünk ki egy ápolónő nagy meglepetésére. Nem hiszem, hogy találkozott volna ilyen látogatókkal. Bódi zsebéből két üveg kandikált ki, Karcsi hóna alatt a borovicska, én meg a pezsgősüvegeket cipeltem, mint valami középkori harci buzogányokat. Lementünk a földszintre, s most a jobb oldali lépcsőn indultunk el szerencsét próbálni. Bódi ment az élen, és lihegett, mint versenyfutó a cél előtt. Végre felértünk... De most melyik ajtón kopogjunk? Mert a lépcső végén három ajtó állt előttünk. Illetve négy, de hogy a negyedik ajtó mögött mi van, az egy pillanatra se volt kétséges, mivel egy fehér bádoglemezen két fekete betű állt szigorú szabályossággal. Bódi a középső ajtón kopogott, s — csodák csodája — talált. Az ajtó mögött Eta hangját hallottam. — Tessék! — kiáltotta. — Szép jó estét! — tárta ki az ajtót Bódi. Kicsi kis szoba volt, ahol Eta és Klári lakott. Két ágy, két szekrény, egy asztal, néhány szék és a mosdó volt a berendezés. A parketten olcsó szőnyeg, s a falakon néhány ismert kép reprodukciója. — Klári hol van? — kérdezte Bódi Etától. — Mindjárt jön — mondta Eta —, pár perc az egész. Az üvegeket leraktuk az asztalra. Eta erre megrémült. — Jézusmária! — csapta össze a tenyerét. — Ennyi üveg! Ki bírja ezt meginni?! — Csak türelem — mondta Karcsi. — Nincs annyi ital, ami egyszer el ne fogyna. Nem volt valami szellemes mondás, mégis nevettünk rajta. Körülültük az asztalt, és vártunk. Eta mentegetőzni kezdett. — Poharaink nincsenek — mondta —, de úgy gondolom, a bort kávéscsészéből is egész jól meg lehet inni... — Ha nincs más... — mondta Bódi nagy hangon, majd még hozzátette: — Szükség törvényt bont... Egy kicsit szédültem, s a gyomrom újra jelentkezett. Kellemetlen állapot, gondoltam, csodamód kellemetlen. Ha a pezsgősüvegekre néztem, enyhe undor borzongott végig rajtam. Karcsi az egyik ágy mellett fehér orvosi köpenyt talált. Nyilván nagyon megtetszett neki, mert rövid gondolkodás után így szólt: — Nagyon megsértődne Klára doktornő, ha magamra venném a köpenyét? — Hisz ez koszos! — mondta Eta. — Ha köpenyt akarsz, adok tisztát. — Nem kell tiszta. Ezt akarom felvenni. Ez, hogy is mondjam csak, szóval ez most valahogy illik hozzám. — Miért? — Egy kicsit kopott, egy kicsit koszos, va- salatlan ... Akárcsak én ... — Ne papolj már olyan sokat! — szólt rá Bódi. — Inkább bontsd fel az egyik üveget. — Ideges vagy? — Nem vagyok ideges, hanem szomjas. — Izgulsz, mi? — Miért izgulnék? — Az édés viszontlátás ... — Nem hagynád abba?! — Nem! — Akkor csak beszélj. — Most már azért se! De hogy izgulsz, mint egy diákocska, az tény.
