Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
emberhez méltó magatartás. A sajnálkozás feloldja a felelősséget. Ha valaki éhezik, kenyeret akar, nem szavakat... S akkor reggel... Reggel? Lehet, hogy reggel volt, de ugyanúgy lehetett délelőtt, sőt délután is... Aki járt hegyek között, ismeri a szürke derengéshez hasonló nappalokat, amelyeket a tartós őszi esők hoznak, hát ilyen reggelre ébredtünk. Ha ugyan reggel volt. Az eső nem esett, de a fákról nehéz cseppek potyogtak a földre. A halántékom enyhén lüktetett, s a csontjaimban is éreztem a fáradtság nehéz zsibbadását. Hogy Ferkó és Karcsi mikor jöttek be, arra nem emlékszem. Ferkó tátott szájjal aludt, Karcsi meg az ágy szélén ült, és sáros cipőit nézegette tanácstalan arckifejezéssel. Bódi már nem volt a szobában. Karcsi kis idő múlva az ágy alá dobta a cipőket, és a takaró alá bújt. Mikor észrevette, hogy nem alszom, intett. — Mi van? — kérdeztem. Üjra egy mozdulat, amelynek az értelmét szavakkal nem lehet kifejezni. — Hol vannak a lányok? — Otthon. — Mikor jöttetek fel? — Az előbb. — Minden rendben van? — Hát hogy lehetne még? — Mit tudom én? ... Dolgozni kéne . .. — Kéne, de nem megy. Az agyam helyén tapló van, és a szemem helyén fekete üreg. Beláthatod, hogy ilyen körülmények között egyetlen értelmes dolgot tehetek. Hogy alszom. — Ez igaz, de szerintem nincs sok értelme. — Miért? — Azt nem tudom megmagyarázni. Csak érzem. — Mindig ilyen hülye érzéseid vannak, ha felébredsz, vagy csak ma? — Jó nő az Eta, ugye? — Miért kérdezed? — Csak eszembe jutott. S még tudod, mi jutott az eszembe? — Na? — Hogy mit szólna az édes Borikád, ha ezt megtudná... Karcsi egy ideig úgy bámult rám, mintha Mars-lakó volnék, majd hirtelen nevetni kezdett, hangos, fuldokló, fájdalmas nevetéssel. — Mi lelt, hé? Megőrültél? — Meg! Megőrültem... Hát nem érted? Ez a ml gennyes életünk, ez a silány világ, ami körülölel és röhögésre kényszerít... Mert ha itt elkapok egy nőcskét, már nem azt kérdezed, hogy mit szólna a feleségem, ha megtudná, hanem azt kérdezed, hogy,mit szólna hozzá a szeretőm. Hát emberek vagyunk mi?! Mondd meg, milyen emberek vagyunk mi? Ha a feleségemet csalom meg, az semmi. De ha a szeretőmet megcsalom, akkor felébred a lelkiismeret... S ki a felelős azért, hogy ilyenek vagyunk? Ki elé állhatok oda megkérdezni, hogy miért lettem ilyen? Hová mehetsz te? Hát mondd meg nekem, te nagy okos! Én még kérdőre vonhatom az apámat, de te már azt se teheted meg ... Hát ki felel a mi rohadt, torz életünkért? Mert valaki felelős érte, de az a valaki nem te vagy, de én se ... Elhallgatott, s újra legyintett, mintha ezt az egész értelmetlen életet pördítette volna le a tenyeréből. — Póbálj aludni! — mondtam neki. — Most már úgyse tudnék. Inkább járjunk egyet. — Nem bánom. Öltözködni kezdtünk. — Hát ezekkel mit csináljak? — nézegette tanácstanul a sáros cipőket Karcsi. — Mosd meg — tanácsoltam. — Igazad van. Az lesz a legegyszerűbb megoldás. Rövid vackolódás után elkészültünk. A szálloda melletti erdőben sétáltunk. Nemsokára megeredt az eső, s anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna, visszamentünk a szálloda éttermébe. Késő délután lehetett, mikor összeakadtunk Bódival. Lihegett, mint a kovácsfújtató. — Merre jártál? — kérdezte tőle Karcsi. — Dolgoztam. Jó terep. Készítettem néhány felvételt, de nem hiszem, hogy lesz belőlük valami. Pocsék egy idő! Szürke minden, mint a pala. — Majd csak kiderül ez a hülye ég, és akkor újra megpróbálhatod — vigasztaltam. — Ugyan már! Nem érdekes az egész. Az a fontos, ami a fejemben van. Várt egy kicsit, mintha gondolkodna. — Hol vannak a lányok? — kérdezte hirtelen. — Otthon — felelte Karcsi. — A kis doki is? — Nem tudom ... — Megyek telefonálni. — Megkergültél? — Nekem talán nem szabad?! — Miért ne volna szabad? Ember vagy és egyéniség... Alkotó egyéniség!... S mint ilyennek, társadalmunk biztosítja a ke'rgülés lehetőségét...
