Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
van ... Ellenben mindjárt nyolc óra. Gyerünk Etáért, vagy mi a neve... Ugye, Eta? — Igen. — Előbb fizetni kell... — Én itt maradok — mondta Bódi —, azzal a föltétellel, ha valami tisztességes ital társaságában búsulhatok. — Hát csak búsulj. Felkerekedtünk, és otthagytuk Bódit egyedül. Mikor az ajtóból visszanéztem, jobb kezében poharat tartott, rázogatta, mintha gyönyörködne benne. Mikor pillantásunk találkozott, szája mosolyra rándult, megemelte a poharat, mintha az egészségemre inna, s utána egy kortyban lenyelte az egészet. A kinti világot az eső szürkére mosta. Szürke volt az ég, a hegyek, a fenyők; az ezüstszínű Hatszázhármas is megszürkült... Sivár, lucskos és kopott volt minden. Ferkó megindította a motort, néhányszor rálépett a gázpedálra, majd veszedelmes ívben kanyarodott az útra. Alig futott a kocsi másfél kilométert, már meg is érkeztünk. — Mindjárt jövünk — mondta Icka, és kiszállt. — Milyen épület ez? — kérdeztem Ferkó- tól. — Szanatórium. Itt dolgozik a Bódi kis dokija, meg Eta is. — És Icka? — Icka tanítónő. — Régen ismered? — Talán egy éve. — Csinos ... — És nem kíváncsi természetű. Jöttek a lányok. Icka gyorsan bemutatott bennünket, majd Ferkónak mondott valamit. Nem figyeltem oda, mert Etával voltam elfoglalva. Hosszú barna haj, fehér bőr... no és tovább, minden tökéletes. A természet ez esetben ugyancsak kitett magáért... — Menjetek vissza — szólt Ferkó —, mi később utánatok megyünk. Ickának van még valami munkája. Meg át is akar öltözni — tette hozzá magyarázatként. — De én már ittam ... — Két perc az egész. Addig kibírod ... — Nem azért, hisz tudod. Csak mondom. — Szervusztok. — Szia. Előre ültem, és megindítottam a motort. A kávéházban Bódi egy ismerősével akadt össze, s a pultnál állva féldeciztek. Karcsi csatlakozott hozzájuk, én meg Etával maradtam. Táncoltunk néhányat, s mikor a zenekar nem játszott, mi is pálinkát ittunk a bárpultnál, állva. Szétszóródott a társaság. Ferkó és Icka az ördög tudja, hol voltak. Később Karcsi elvitte Etát táncolni. Egyedül maradtam az asztalnál, s vártam. Fájt a gyomrom, és szerettem volna lefeküdni. Mégse feküdtem le. Hogy miért, azt most utólag se tudnám magamnak megmagyarázni, de azt hiszem, nem is volna értelme. Később észrevettem, hogy Eta és Karcsi eltűntek. Nemsokára megjött Icka és Ferkó. Most vettem csak alaposabban szemügyre a lányt. Etának talán remekebb az alakja, de Icka valahogy izgatóbbnak, titokzatosabbnak tűnt. Lehet, hogy csak akkor láttam ilyennek, de az semmit se változtat a lényegen. Bódi a maga dokijára vár, dicső Nagy Károlyom kiemelte mellőlem Etát, mint egy puha, meleg madárfiókát a fészekből, és Icka ..., hát igen, neki itt a Ferkó... Én meg bámulhatom az eget, mint egy vadszamár. Csak ez a vacak gyomrom ne fájna, gondoltam. Ickára siklott tekintetem. Csak mosolygott, mintha cirógatnák. Zavart ez a mosoly, mert a szemében nemcsak a jókedv derűjét láttam, hanem hívó villanásokat is. Ne bolondozz, Icka, gondoltam, ne bolondozz velem, hisz te a Ferkóé vagy, semmi közöm hozzád..., semmi közöm az égvilágon. De Icka nem értette meg, mit mond a szemem. Csak nézett, nézett, s a szeme úgy égett, mintha olvasztott ércet csöpögtettek volna bele ... Lásd be, Icka, nem lehet, így én ezt nem tudom csinálni, így nem megy. Ferkó nekem jó barátom... lehetetlen helyzet... De ha akarod, eljövök egyszer egyedül. .. Érted? Eljövök egyszer egyedül... Ha akarod ... Nem értette ... Közben Bódi megfőzte Ferkót: vigye haza Imre barátját, mert elment az autóbusz, és a felesége ... — Rendben van — egyezett bele Ferkó —, menjünk. Felálltak. Icka is. — Én is megyek — mondta —, nagyon szeretek éjszaka autókázni. Ferkó nem tiltakozott. — Sokan leszünk — próbáltam tiltakozni, de hiába. — Gyere te is — hívott Icka, s a szeme újra kigyűlt. — Gyere — mondta Ferkó —, nem mindegy neked, hogy hol unatkozol? Kivonultunk a kávéházból. Az eső még mindig esett... Ő, hát már sohase áll el? Nem tudom, mennyi idő alatt értünk Bódi barátjának a lakására. Valószínű, hogy útközben aludtam egy keveset.
